Elzász és Lotharingia határai között, fönt a Vogézekben fúj a szél, esik a hó, párák szállnak fel a völgyből, vagyis, ahogy a természetben élő emberek mondják: levest főz a róka. A havas rengetegben áll egy házikó, pont olyan, mint a meséinkben: világosság szűrődik ki az ablakán, és füstöl a kéménye. Odabent nagyapa, apa és fiú üldögél, a nagyapa elmeséli, hogyan látott életében először siketfajdot. Így kezdődik Vincent Munier természetfotós és természetfilmes tavaly két Cézar-díjjal elismert természetfilmje, Az erdő zenéje, amelyet a magyarországi bemutatóig több, mint egymillióan láttak.
Vincent Munier már korábban, 2022-ben is elnyerte – akkor Marie Amiguet-vel közösen rendezett – a legjobb dokumentumfilm díját a 2021-ben bemutatott A hópárduc című Tibetben játszódó filmjükkel, Az erdő csendje pedig a legjobb hang díját is megkapta.Vincent Munier Az év természetfotósa díját is átvehette már háromszor.
A rendező apja, Michel Munier szintén természetfotós és ökológus, és a filmben tanúi lehetünk annak, hogy a 12-13 éves forma unoka, Simon hogyan avatódik be a természet szeretetébe.
Michel maga is ilyen korú volt, amikor az apjával egy éjjel kint maradtak az erdőben, a fenyőfák alatt, hogy siketfajdot lássanak. Hóvihar tombolt azon az éjszakán, de mégis teljesült a vágyuk, és a fiú végre megláthatta siketfajdot, amiről korábban olyan sokat hallott. Michelnek ez a madár lett a fő szenvedélye, mindig újra és újra látni akarta. Pedig a siketfajd, ez az egy-két millió éves állatfaj, amely a pleisztocén jégkorszakok idején alakult ki, és amely valaha honos volt Európa nagy részén, így a Vogézekben is, az eltelt évtizedek alatt eltűnt a francia erdőkből.
Mindezt lenyűgöző képsorok közt tudjuk meg, látunk szarvast a gidájával, árvízben úszó vadállatokat, baglyokat, rókát, bogarakat, hiúzt, és egy hiénát, aki visszatér az előző nap elejtett, biztonságba helyezett zsákmányáért.
Mindezt olyan emberek szemével látjuk, akik miközben filmeznek, mesélnek, és nagyon közel hozzák hozzánk az erdő állatait, mintha folyamatosan hálát adnának azért az életért, ami számukra közös ezzel a tájjal és ezzel az állatvilággal.
Akiket nem az tesz boldoggá, hogy lelőnek egy állatot, vagy kiirtanak egy erdőt, vagy lebetonoznak még egy négyzetkilométert, hanem a teremtett világ szépségében gyönyörködnek - a maga eredeti állapotában. És ezt a szenvedélyt, szeretetet, hálát, a természet megóvásának a feladatát a szemünk előtt örökítik át.
Michel miután megbizonyosodik arról, hogy az unokáját őszintén érdekli az erdő világa, és a nagypapa kedvenc madara is, elhatározza, hogy elviszi a fiút Norvégiába, a norvég erdőkbe, abban a reményben, hogy ott talán még meghallhatják a siketfajd különleges udvarlását, amelyet dürrögésnek szokás nevezni. Azt már nem meri ígérni, hogy meg is pillanthatják a madarat, miközben valamelyik tojónak teszi a szépet. Vagy talán csak nem akar csalódást okozni az unokának? De hogy mit láttak, milyen kalandjaik voltak, az már csak a moziban fog kiderülni.
A természetet szeretők áhítatába beletartozik az elcsendesedés is. Nem csak a meglesett állatokról készült lélegzetelállító és néhol vicces képsorokban gyönyörködhetünk, hanem az erdő zenéjében, szimfóniájában is, amelyben a nem csak a vihar, a szél, a vízcsobogás vagy az állatok hangja, a léptek zaja visz fontos szólamot, hanem még a hópihéket is hallhatjuk. Persze csak akkor, ha a pattogatott kukoricák ezúttal bekerülnek a szatyrokba, táskákba még a vetítés elején. Mint ahogy be is kerültek a Toldi Moziban például.
A filmet a Mozinet forgalmazza, és már látható a hazai mozikban. Vincent Munier filmje 12 felülieknek ajánlott, de nagyon érdemes megmutatni a mai tizenéveseknek, hiszen amiről Michel beszél, hogy az emberek közönyösek, és nem törődnek a természettel, a mostani fiatalok nyakába fog zúdulni elodázhatatlan problémaként.
Az erdő zenéje – Le chant des forets – 2025
Francia természetfilm – 93’
Rendezte: Vincent Munier
10/10
