Hős lányok és asszonyok az '56-os forradalomban

- A Pesti lányok című dokumentumfilm az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulójára készült el.  2016-ban forgatták, és 2017-ben mutatta be az Uránia Nemzeti Filmszínház. Ön szerint mennyiben más most, tíz évvel később az a szellemi-lelki tér, amelyben  a néző láthatja az alkotást?

-  A filmet 10 évvel ezelőtt a NEB (Nemzeti Emlékezet Bizottsága) támogatta. Úgy gondolom,  56-hoz való érzelmi viszonyunk már megingathatatlan, nem hiszem, hogy bármiféle alternatív narratíva (ha van, vagy lesz ilyen) felülírhatná egy diktatúrából kiemelkedő hős nemzet képét, amely megtartó erőként szolgál itt a Kárpát-medencében, a múltba és a  jövőbe gyökerezetten. A kő marad, ellenáll a kósza szélnek.

-Honnan jött a film ötlete? 

- Egy kicsit vissza kell nyúlnom a családi indíttatáshoz. Nagyapám a harmincas években a Weiss Manfréd Acél- és Fémművek főmérnöke volt.  1948 után kijelentette, hogy a kommunistáknak nem dolgozik, elmenekült vidékre, de 1953 körül ott is megtalálta a nagy fekete lefüggönyözött pobeda. Abban úgy tűnt el, hogy a mai napig nem tudunk róla semmit, mi történhetett vele. 

A nyolcvanas évek derekán, amikor a bátyám Nyugatra emigrált „János bácsi paradicsomából”, és publikált a legendás párizsi Irodalmi Újságban, az egyik barátja remegő lábakkal átcsempészett a vasfüggönyös határon egy példányt, amelyben az 56-os forradalmat ünnepelték. A koszorúzás a Père-Lachaise temető ’56-os emlékművénél elementáris hatással volt rám. Maga a kifejezés is, hogy forradalom, hiszen nem ebben nőttünk fel. Ez olyannyira lehetetlen képzet volt, az ellenforradalom biflázása után, mintha egy másik bolygón éltünk volna. 

Akkor már szamizdatoztam a belvárosi elit kommunisták gimnáziumában, ahol persze fekete listára tettek, nem kaptam KISZ-jellemzést - pedig akkor már az Élet és Irodalomban és Mozgó Világban is publikáltam-, s hogy nem tanulhatok tovább, azzal elég gyorsan szembesítettek. 

A rendszerváltás után egyre inkább filmes szemmel, dramaturgiai érzékenységgel kezdtem nézni, elemezni a világot, a közelmúltat, feldolgozni azt a lázadó, kritikus egyén szemszögéből, aki túl lát, és át is mászik a falakon, még ha azok maguk alá is temetik. (Például a Pol Pot megye punkjai című, a CPg együttesről szóló filmemben.)’ 56-ra mindig is nemzeti kincsként tekintettem, és nagyapám miatt egy kicsit saját kincsemként is, éveken át kutattam archív anyagokban, fotókban, és filmekben. 

Így tűnt fel, hogy a Pesti srácok mellett milyen nagy számban szerepelnek a képsorokon, a tankok és gépkarabélyok árnyékában, a barikádokon lányok, asszonyok, akiket Pesti lányoknak kezdtem nevezni. 

Először az addig szinte teljesen ismeretlen, hősi halált halt, 16 éves Szeles Erikára bukkantam rá, a nyomozást az ő alakjának az emlékezetére fűztem fel (Azóta méltán lett a forradalom arca, talán a szimbóluma is, ami egy kicsit ennek a filmnek is köszönhető.)

- Hogyan találta meg a szemtanúkat, résztvevőket? 

 - Több ’56-os szövetséggel is felvettem a kapcsolatot, többek között az ő segítségükkel találtam rá akkor még élő forradalmár hölgyekre (Hosszú Mari, „Copfos”, a „Piroskabátos lány”). Egyikük sajnos pont a forgatás megkezdése előtti héten hunyt el. Ma már többen nem élnek a szereplők közül, de a filmszalag megőrzi az emléküket az új generációk számára is. 

- Mennyire szívesen nyilatkoztak? 

- Megfigyelhető volt, hogy a forradalom minden percére pontosan emlékeznek, mesélés közben minden idegszálukkal újra átélték az eseményeket.

-Az egykorú képsorokat hogyan sikerült megszerezni? 

- A Nemzeti Filmarchívum rendelkezésünkre bocsátotta az archívokat.

- Milyen kép bontakozott ki a forradalomban részt vevő lányokról, asszonyokról?

- Hihetetlenül bátrak voltak. És óriási volt a szívük.

- Miért maradt ki a filmből Wittner Mária? 

- Az ő története akkoriban már transzparens volt, úgy éreztem, ebben a filmben a névtelenségben maradt,  kevésbé diszponált forradalmár lányokat, asszonyokat kell megszólítanom, bemutatnom. Később forgattam Máriával is, megható volt a személye, szerénysége, természetessége.

-Melyik volt az ön számára a legemlékezetesebb történet? 

- A "piroskabátos lány", Kozmovszky Edina története. Ő egyike volt (egyetlen nőtagja! ) annak a spontán szerveződött delegációnak, amely a Magyar Rádió ostroma előtt bejutott az épületbe, hogy beolvassák a tüntetők 14 pontját. Ott aztán foglyul ejtették őket, de kalandos úton kijutottak a rádióból.

-Hogyan fogadták a filmet csaknem tíz évvel ezelőtt az Urániában? Elmentek megnézni az akkor még élő ’56-osok? 

- Zsúfolásig megtelt az Uránia nagyterme. Kicsit elégtétel volt ez a bemutató számomra, mert a gimnáziumom (Madách) a nyolcvanas években minden november 7-i ünnepséget ott tartott, amit már tinédzserként is szégyenként éltem meg. Végül ugyanezen a színpadon átvehettem a 1956-os Magyar Szabadságharcosok Világszövetségétől az "56-os hűség a Hazához" Érdemkeresztet.

- A filmnek több nagyon fiatal szereplője is van. Úgy tudom, a bemutató után kollégiumokban is levetítették. Milyen volt a diákok reakciója? 

-Több iskolában és kollégiumban is vetítették, a gyerekek pisszenés nélkül nézték végig a filmet. A tanárok is felhívták erre a figyelmemet, mert, mint mondták, ez kisebb fajta csoda manapság.

- A kétezres években még nagyon sok szó esett az ’56-osokról, ők maguk is aktívak voltak, de később már fokozatosan halványulni látszik ’56 emlékezete. Mit vár a vetítésektől, mi az, amit szeretne eljuttatni filmjével a mai nézőkhöz? 

- Mint a jó bort, az idő érleli meg a filmet, hogy hőseinket megtartsa emberközelben sok-sok generáción keresztül, tanulságul szolgálva a mindenkori diktatúrák elszenvedőinek.

-Tervez-e újabb vetítéseket, közönségtalálkozókat? 

- Igen, szeretném, hogy minden középiskolába eljuthasson a film, esetleg oktatási segédanyagként használják.