A középkor egyik legnagyobb császárának története

Luxemburgi János cseh király harmadik gyermeke és legidősebb fia apjának sógora, IV. (Szép) Károly francia király udvarában nevelkedett a későbbi VI. Kelemen pápa felügyelete alatt. Nagy műveltségre tett szert, franciául, németül, olaszul és latinul is tudott, érdeklődött a teológia iránt. Érdekesség, hogy eredeti neve Vencel volt, a Károlyt csak bérmálkozásakor vette fel a francia király iránti tiszteletből. Tizenhét évesen kapta meg a cseh trónörökösöket hagyományosan megillető morva őrgrófi címet, s egyre nagyobb szerepet játszott az ország kormányzásában, 1335-ben elkísérte apját a visegrádi királytalálkozóra.

A német-római császári cím előszobájának számító német királyi címet 1308 óta Károly nagyapja, VII. Henrik viselte, aki 1310-ben megszerezte János fiának a cseh koronát, majd 1312-ben német-római császárnak is megválasztották. A német rendek azért ültették trónra, mert könnyen irányíthatónak vélték, de Henrik rövid uralkodása alatt annyira megerősödött, hogy 1313-ban bekövetkezett halála után fia, János helyett a Wittelsbach-házból származó IV. (Bajor) Lajost választották német királlyá, majd 1328-ban császárrá.

IV. Lajos a kezdetektől heves vitában állt a pápákkal, és a német nemesség körében is sok ellenséget gyűjtött, akik 1346-ban VI. Kelemen pápa támogatásával a 30 éves Luxemburgi Károlyt választották ellenkirállyá. Az ez idő tájt zajló százéves háborúban IV. Lajos az angolokat, János a franciákat támogatta, akik az 1346-os crécyi csatában megsemmisítő vereséget szenvedtek, az ütközetben János is elesett. Az ő halála után I. Károly néven fia lett a cseh király, és rövidesen IV. Károly néven német király is, miután IV. Lajos 1347-ben egy vadászat során agyvérzést kapott.

Károly elsősorban cseh királynak tartotta magát és sokkal szívesebben tartózkodott cseh területeken. Uralmának három évtizedét a történészek a középkori Csehország virágkorának tekintik, ebben szerepe volt annak is, hogy az első nagy pestisjárvány a cseh területeket csak kismértékben érintette. Igyekezett letörni a cseh főnemesek hatalmát, elsősorban az egyházra és a polgárságra támaszkodott, számos kiváltságot adott a városoknak, ösztönözte az ipart és a kereskedelmet.

Prágát az egész birodalom fővárosává tette, s jelentős építkezéseket rendelt el: uralkodása alatt épült a Prága jelképének számító Károly híd, amelynek alapkövét 1357-ben személyesen helyezte el, és ekkor épült ki a prágai Újváros nagy része is. Az 1060-ban alapított prágai püspökséget érsekségi rangra emelte, a Szent Vitus-székesegyházat koronázótemplommá és családja temetkezőhelyévé tette meg. 1348-ban Prágában alapította meg Közép-Európa első egyetemét, ahová az egész kontinensről hívott oktatókat, nemcsak a tudományok iránti érdeklődése miatt, hanem mert felismerte a személyéhez hű, képzett hivatalnokréteg fontosságát az államigazgatásban. A hatalom alapja a korszakban a föld volt, ezért igyekezett növelni az egyházak birtokait is - ám ez hosszabb távon az egyház túlzott megerősödéséhez vezetett, a XV. századi huszita mozgalom egyik fő követelése az egyházi földek visszavétele volt.

Károlyt 1355-ben koronázták német-római császárrá Rómában. Itália különböző részei sokáig a birodalomhoz tartoztak, és a császárok mindig is arra törekedtek, hogy fenntartsák itteni befolyásukat. Ő azonban felismerte, hogy Prágából képtelen lenne e forrongó, távoli területek megtartására és pacifikálására, ezért - a császárrá koronázásért „cserébe” - gyakorlatilag elengedte azokat. A koronázási ceremóniát az ostiai bíboros végezte, mert erre a pápák avignoni fogsága idején Szent Péter trónján ülő francia VI. Ince nem volt hajlandó.

Császárként Károly célja a birodalom belső békéjének fenntartása volt. Egy évvel római koronázása után kiadta a Német Aranybullát, mely egészen az 1648-as vesztfáliai békéig meghatározta a birodalom belső életét. A dokumentum megerősítette, hogy a császári cím - ellentétben a kor Európájának legtöbb államával - nem fiúágon öröklődik, hanem az új uralkodót az arra jogosult három egyházi és négy világi főméltóság (a hét választófejedelem) választja meg, meghatározta a választás, illetve a koronázás körülményeit és rögzítette, hogy a választásba a pápának nincs joga beleszólni.

A Német Aranybulla megerősítette a rendek és a fejedelmek jogait: utóbbiak önállóan verhettek pénzt, hadsereget tarthattak fent, saját területükön bíráskodhattak, olyan felségjogokat kaptak, amelyek révén lényegében szuverén uralkodókká váltak. A Német Aranybulla azt sem tiltotta meg, hogy a fejedelmek háborúzzanak egymással, de ehhez elégséges okra volt szükség. Okulva elődjei erőszakos központosító politikájából, Károly császárként igyekezett együttműködni a fejedelmekkel. Uralkodásának végén fő célja a gazdaság helyreállítása volt a pestisjárvány sújtotta német területeken, s megszerezte Brandenburgot és egész Sziléziát.

IV. Károly 1378. november 29-én hunyt el Prágában. A cseh trónon nagyobbik fia, IV. Vencel követte, aki nem örökölte apja képességeit, és a királyság válságba került. Kisebbik fiát, a jóval tehetségesebb Luxemburgi Zsigmondot Anjou Mária magyar királynővel jegyezte el - Zsigmond e házasság révén lépett a magyar trónra 1387-ben, s idővel a cseh királyi és a német-római császári címet is megszerezte.