És akkor 142. – Lövészélet

Amikor felvételre jelentkeztem a lövészklubba, elmondták, mi minden kell ahhoz, hogy tag lehessek, azaz, hogy például engedéllyel tartott saját fegyverem legyen. Először is vizsgáznom kellett fegyverismeretből. Ez nem akármiféle akciót jelentett, megvolt a tankönyv, aztán a rendőrségen komoly hatósági emberek ellenőrzése alatt teljesíteni kellett egy hosszú tesztet. Aki ott megfelelt, mehetett az alagsorba lőni. Itt minden mozdulatot figyelt a vizsgabiztos, ha valaki hibázott, készülhetett a következő vizsgakörre. Ha megvolt a bizonyítvány, még akkor sem lehetett beadni a kérvényt a fegyvertartási engedélyre, ehhez előbb egy pszichológiai vizsgálat kellett. Ezt, mondjuk, nem volt nehéz jó eredménnyel teljesítenem. Jöhetett a sportorvos, aki megállapította, hogy minden szempontból alkalmas vagyok lövésznek.

Következett a rendőrség. Kedves őrnagy meg alezredes hölgyek készítették el a fegyvertartási engedélyt. Végre mehettem pisztolyt venni. A hivatalos ügymenet közben felügyelettel és nem saját fegyverrel lőgyakorlatokat végezhettem a Fekete Sólyom klub szomszéd falubéli lőterén. Leginkább forgótáras revolverekkel céloztam meg a távoli lőlapokat, néhány alkalom után közepes, jó eredménnyel jöhettem el. Az első fegyvereimet a klubtól vásároltam. A használt holmik után erősen vágyódni kezdtem egy új, csak nekem szolgáló lőeszközre. Megtaláltam a budapesti Frommer fegyverboltot, ahol cseh gyártmányú Alfa revolvereket vettem. Mindent dokumentálni kellett, a régi személyi igazolványra hasonlító engedélybe gondosan beírtak minden adatot a boltban, ezzel aztán kötelező volt évente sportorvoshoz, majd az ott beszerzett papírral a rendőrségre menni, hogy újabb egy évre megkaphassam a fegyvertartási engedélyt.

Egy ideig ebben a rendben folyt az én lövészéletem. Hetente-kéthetente jártam a lőtérre, és igen lassú haladással a megbízható közepes-jó lövész posztjára durrogtattam magam. Tetszett. Kikapcsolt. Igaz, közben a jobb fülemre kissé megsüketültem, de ezzel együtt nagy élvezettel vittem az újabb és újabb fegyvereimet kipróbálni. Eluralkodott rajtam a bírvágy. A végén már hat pisztolyt kellett itthon bezárnom a kötelezően felszerelt páncéldobozba.

Időskori szenvedélyemről részletes beszámolókat tartottam Bíró Zoltánnak, a Magyar Demokrata Fórum első elnökének. Érdeklődéssel hallgatott. Amikor felajánlottam neki, hogy ő is kipróbálhatná, öröm csillant meg a szemében. Rendben, mosolygott, legközelebb elmegyek veled. Így kerültünk egy szép őszi délutánon a lőteremre, Bíró Zoltán átszellemült arccal durrogtatta a fegyvergyűjteményem kezére adott darabjait, mellette, a szomszéd lőállásban meg tőle még nagyobb kedvet kapva én is úgy lőttem, mint aki semmi másra nem vágyna az életében.

Aztán, amikor kiderült, hogy megöregedvén félévenként kéne meghosszabbíttatnom az engedélyem, azaz végigjárni az összes ehhez szükséges állomást, lemondtam átmeneti szenvedélyemről. Mert hiszen erről is kiderült, hogy mint minden a világban, ez is egyszer csak elkezdődik, aztán véget ér.