Kultúra

Timothée Chamalet-t még sose láttuk ennyire felszabadultnak

Filmkritika a kilenc Oscarra jelölt Marty Supreme-ről + VIDEÓ

Josh Safdie pingpongos felnövéstörténetét kilenc Oscar-díjra jelölték, és a hazai mozikban már látható is, így már eldönthetjük, szerintünk is jogos-e a jelölések özöne.

Timothée Chamalet-t még sose láttuk ennyire felszabadultnak
A legjobb filmnek jelölt Marty Supreme a 98. Oscar-díj jelöltek kihirdetése során
Fotó: AFP/Valerie Macon

Alapvetően a film, az irodalom, más művészetek és persze a sport világából rengeteg hasonló történetet ismerünk. De ez nem jelenti azt, hogya történet nem akatuális, és nincsenek benne a korra jellemző finomságok, visszásságok, átgondolnivalók.

Marty Mouser (Timothée Chalamet) sem éppen harmadik generációs pingpongos családba született, hanem egy olyan korba, amikor az emberek ugyan megőrültek a sportért, nem csak meccsekre és versenyekre jártak, hanem például a pingpong-szalonok cigifüstben pácolt asztalain pénzben játszottak. Mindezek ellenére a családja hallani sem akar az ő pingpongos karrierjéről. Gürcöljön csak Marty a nagybátyja cipőboltjában, mindössze ezt a jövőképet tartogatták számára.

Objektum doboz

De Marty nem egyszerűen csak pingpongozni akar, és tudja magáról, hogy nagyon jó pingpongos, hanem a sportkarrierjét missziónak tekinti, ő ezt akarja adni a hazájának és mindenkinek.

Jó lenne azt hinni Martyról, hogy jó srác, ha már küldetése van, és várjuk, hogy mikor kezd legalább egy kicsit idealizálódni a történetben legalább annak okán, hogy ő a főhős. De azt ugyan várhatjuk ítéletnapig! Josh Safdi rendező üzenete az, hogy New Yorknak ebben a negyedében, meg úgy egyáltalán az élet nevű zűrzavaros színes-szagos áradatban senki sem fenékig tejföl! Miért lenne az Marty, akit egyáltalán nem hagynak kibontakozni azok, akik megérthetnék, és segíthetnének neki, ha másért nem, akkor azért mert a családtagjai, vagy azért, mert már ismerik az ilyen történeteket.

A fiúnak az is nehezíti a helyzetét, hogy Amerikában nem számít ebben az időben komoly sportágnak az asztalitenisz. Tulajdonképpen a cipőbolti munkájáért járna is neki 700 dollár, amin elutazhat Londonba, de ezt a pénzt is külön el kell rabolnia a szűkagyú nagybácsitól, és az sem számít, hogy megnyeri a London Opent.

Japánba is el akar jutni, hogy a sportág legnagyobb ászát, Endót (Koto Kamagucsi) is legyőzze, de nagyon-nagyon hosszú út vezet Japánba tartó repülőgéphez. Nagyon úgy néz ki, hogy minden és mindenki összeesküdött ellene, és nincs olyan ember, aki megértené. Amikor pedig egy idősödő filmsztár, Kay Stone személyében (Gwyneth Paltrow) mégis van, na, az a menet még rosszabbul végződik, mint addig bármi.

Hihetetlen bőséggel árad az élet Marty körül, egy olyan világ bontakozik ki, amely lehet az ötvenes és a hetvenes évek is, és nincs benne annyi szabály, korlátozás, folytonos ellenőrzés és megfigyelés, mint a mai életünkben, a szereplők is érzik, hogy élnek, a néző is beleslukkol a szabad levegőbe, cserébe viszont ezen a klímán egészen hétköznapi csetepatékba is bele lehet halni.

A folytonos kavargás forrása csak részben New York-i külvilág, részben Marty után nyúlnak a tettei, amelyekből hiányzik a józan megfontoltság. Gyerekkori lánybarátját ejti teherbe (Odessa A’zion) egy cipőbolti légyott során, de sem a magzatot nem vállalja, sem azzal nem akar jó ideig foglalkozni, hogy Rachelnek férje, a férjnek pedig kőkemény ökle van.

Még inkább maga alá tesz Marty, amikor vállalja, hogy egy gengszter kutyáját orvoshoz viszi, de csak a pénzt teszi zsebre, szegény Moses nevű kutyus meg bolyonghat a pusztaságban. Egészen biztos, hogy az állatbarátoknak nem ez lesz a kedvenc Oscar-jelölt filmjük.

Nagyon sokszor érezzük a film láttán, hogy persze, képben vagyunk, olvastuk már nehéz sorsú művészek, sportolók életrajzait, de mire már éppen belecsimpaszkodnánk valami toposzba, a film elkanyarodik, és kiderül, hogy teljesen más valamiről van szó, mint amiben eddig olyan biztosak voltunk. De az imposztorságnak akkor is meg vannak számlálva a napjai, főleg, ha a főhős folyamatosan küzd azért, hogy megvívhassa azokat a pingpongcsatákat, amik révén sportolóként a helyére kerül.

Timothée Chalamet volt már király, megváltó, Bob Dylan, de ebben a filmben láthattuk először, hogy igazán megmozdul, felszabadultan játszik, ott van a pillanatban, mert sodródni, meri meglepni saját magát.

A Marty Supreme azért is különleges, mert 35 mm-s felvételeket is látunk benne, a szereplőgárda pedig a profi színészek mellett igen tarka: profi teniszező, kosaras, kötéltáncos, rapper, rendező játszik úgy, hogy eszünkbe sem jut, hogy akad köztük, akinek ez az első filmszerepe.

Röhrig Géza, Nemes-Jeles László Oscar-díjas Saul fia című filmjének a főszereplője néhány jelenetben –mint magyar asztalitenisz bajnok - úgy van jelen, hogy egy általa mesélt történettel a magyar film lágervilágát kapcsolja be a történetbe.

Felmerül a kérdés, hogy a számtalan hasonló történethez, amiket láttunk hallottunk,olvastunk a nehézsorsú, nem túl jó modorú tehetségekről, mit tud hozzá tenni a Marty Supreme? Például azt a kérlelhetetlen ábrázolásmódot, amely nehéz helyzete ellenére sem mutatja szimpatikusnak a főhőst, és azt is, ahogyan rátalál arra a küzdelemre, amit érdemes megvívnia.

A forgatókönyv alapja egyébként egy Marty Reisman nevű sportoló 1974-es önéletírása. A film sok ponton eltér az ihlet forrásától, de közel sem mindenben.

Marty Supreme – 149'

Amerikai- finn sportfilm - 2025

Rendezte Josh Safdie

9/10

Kapcsolódó írásaink