Timothée Chamalet-t még sose láttuk ennyire felszabadultnak

Alapvetően a film, az irodalom, más művészetek és persze a sport világából rengeteg hasonló történetet ismerünk. De ez nem jelenti azt, hogy a történet nem aktuális, és nincsenek benne a mai nézőnek szóló jellemző finomságok, visszásságok, átgondolnivalók.

Marty Mouser (Timothée Chalamet) sem éppen harmadik generációs pingpongos családba született, hanem egy olyan korba, amikor az emberek ugyan megőrültek a sportért, nem csak meccsekre és versenyekre jártak, hanem például a pingpong-szalonok cigifüstben pácolt asztalain pénzben játszottak. Mindezek ellenére a tehetséges és ambíciózus fiú családja hallani sem akar a pingpongos karrierjéről. Gürcöljön csak Marty a nagybátyja cipőboltjában, mindössze ezt a jövőképet tartogatják számára.

De Marty nem egyszerűen csak pingpongozni akar, és tudja is magáról, hogy nagyon jó pingpongos, hanem a sportkarrierjét missziónak tekinti, ő ezt akarja adni a hazájának és mindenkinek. A világnak.

Jó lenne azt hinni Martyról, hogy jó srác, hogy kedves és szimpatikus, ha már küldetése van, és várjuk is, hogy mikor kezd legalább egy kicsit idealizálódni a filmvásznon legalább annak okán, hogy ő a főhős,és végig őt kell figyelni.

De azt ugyan várhatjuk ítéletnapig! Josh Safdi rendező üzenete az, hogy New Yorknak ebben a negyedében, meg úgy egyáltalán az élet nevű zűrzavaros színes-szagos áradatban senki sem fenékig tejföl! Miért lenne az Marty, akit egyáltalán nem hagynak kibontakozni azok, akik megérthetnék, és segíthetnének neki, ha másért nem, akkor azért mert a családtagjai, vagy azért, mert mártestközelből ismerik az ilyen történeteket.

A fiúnak az is nehezíti a helyzetét, hogy Amerikában nem számít ebben az időben komoly sportágnak az asztalitenisz. Tulajdonképpen a cipőbolti munkájáért járna is neki 700 dollár, amin elutazhatna Londonba, de ezt a pénzt is külön el kell rabolnia a szűkagyú nagybácsitól. Még az sem számít, hogy megnyeri a London Opent.

Japánba is el akar jutni, hogy a sportág legnagyobb ászát, Endót (Koto Kamagucsi) legyőzze, de nagyon-nagyon hosszú út vezet Japánba tartó repülőgéphez. Nagyon úgy néz ki, hogy minden és mindenki összeesküdött ellene, és nincs olyan ember, aki megértené, aki támogatni akarná. Amikor pedig egy idősödő filmsztár, Kay Stone személyében (Gwyneth Paltrow) mégis van, na, az a menet még rosszabbul végződik, mint addig bármi.

Hihetetlen bőséggel árad az élet Marty körül, egy olyan világ bontakozik ki, amely lehet az ötvenes és a hetvenes évek is, és nincs benne annyi szabály, korlátozás, folytonos ellenőrzés és megfigyelés, mint a mai életünkben, a szereplők is érzik, hogy élnek, a néző is beleslukkol a szabad levegőbe,amelyben árad a jazz, cserébe viszont ezen a klímán egészen hétköznapi csetepatékba is bele lehet halni.

A folytonos kavargás forrása csak részben New York-i külvilág, részben pedig az, Marty után nyúlnak a nem éppen törvényes tettei, amelyekből legalábbis hiányzik a józan megfontoltság. Gyerekkori lánybarátját ejti teherbe (Odessa A’zion) egy cipőbolti légyott során, de sem a magzatot nem vállalja, sem azzal nem akar jó ideig foglalkozni, hogy Rachelnek férje, a férjnek pedig kőkemény ökle van.

Még inkább maga alá tesz Marty, amikor vállalja, hogy egy gengszter kutyáját orvoshoz viszi, de csak a pénzt teszi zsebre, szegény Moses nevű kutyus meg bolyonghat a pusztaságban. Egészen biztos, hogy az állatbarátoknak nem ez lesz a kedvenc Oscar-jelölt filmjük.

Nagyon sokszor érezzük a film láttán, hogy persze, képben vagyunk, olvastuk már nehéz sorsú művészek, sportolók életrajzait, de mire már éppen belecsimpaszkodnánk valami toposzba, a film elkanyarodik, és kiderül, hogy teljesen más valamiről van szó, mint amiben eddig olyan biztosak voltunk.

De minden efféle történetben meg vannak számlálva a napjai az imposztorságnak, főleg, ha a főhős folyamatosan küzd is ezért. Meg akarja találni,ki akarja vívni a helyét sportolóként.

Timothée Chalamet a filmvásznon volt már király, megváltó, Bob Dylan, de ebben a filmben láthattuk először, hogy igazán megmozdul, nagyon mélyről és felszabadultan játszik, ott van a pillanatban, mer sodródni, meri meglepni saját magát.

A Marty Supreme azért is különleges, mert 35 mm-s felvételeket is látunk benne, a szereplőgárda pedig a profi színészek mellett igen tarka: profi teniszező, kosaras, kötéltáncos, rapper, rendező játszik úgy, hogy eszünkbe sem jut, hogy akad köztük, akinek ez az első filmszerepe.

Röhrig Géza, Nemes-Jeles László Oscar-díjas Saul fia című filmjének a főszereplője néhány jelenetben – mint Kletzki Béla, magyar asztalitenisz bajnok - úgy van jelen, hogy egy általa mesélt történettel a magyar film lágervilágát kapcsolja be a filmbe.

Felmerül a kérdés, hogy a számtalan hasonló történethez, amiket láttunk hallottunk,olvastunk a nehézsorsú, nem túl jó modorú tehetségekről, mit tud hozzá tenni a Marty Supreme?

Például azt a kérlelhetetlen és következetes ábrázolásmódot, amely nehéz helyzete ellenére sem mutatja szimpatikusnak a főhőst, és abban is van valami egyedi és különleges, ahogy Marty elszántan megy, csinálja, tudja, hogy mit akar, belebukik,majd rátalál arra a küzdelemre, amit érdemes megvívnia a céljaiért. És persze az a szélesen áradó, burjánzó élet, amit kicsit riadtan, de mégis szomjazva figyelünk innen, a mindenféle rendszerek, gombok,jelszavak, kamerák világából.

A forgatókönyv alapja egyébként egy Marty Reisman nevű sportoló 1974-es önéletírása. A film sok ponton eltér a forrásától, de közel sem mindenben.

Marty Supreme – 149'

Amerikai- finn sportfilm - 2025

Rendezte Josh Safdie

9/10