Árva inasból lett párizsi világsztár

Kemény inasévek, titkolt betegség, párizsi aranyérem és fényűző szalonélet. Munkácsy Mihály pályája olyan, mintha egy filmes forgatókönyv alapján íródott volna. A magyar fiú, aki a semmiből érkezve meghódította Európát, majd saját elméjével vívott végzetes harcot – írja a life.hu.

Ha ma élne, nemcsak a galériák plakátjain szerepelne, hanem címlapokon, podcastokban, talkshow-ban látnánk, hallanánk. Munkácsy Mihály a 19. század egyik igazi világsztárja volt: sármos, ambiciózus, elképesztően tehetséges, végül mégis tragikus életű.

Az ő története tényleg olyan, mint egy Netflix-minisorozat: árva fiú, brutális inasévek, titkolt betegség, nemzetközi áttörés, párizsi palota, milliomos gyűjtők, pletykák, majd elmebaj és szanatóriumi halál. És közben egy nő, aki nem lehúzta, hanem felépítette.

1844. február 20-án született Munkácson, Lieb Mihály Leó néven. Apja sótiszt volt, de mire kamasz lett, már egyik szülője sem élt. Árva fiúként rokonok döntöttek a sorsáról: mesterséget kell tanulnia. 1855-ben asztalosinas lett Békéscsabán. A szorgalmas fiúsztori mögött napi 10–12 órás fizikai munka, rossz ellátás, megaláztatás állt. Mestere nem tartotta be a szerződés feltételeit. Koplalás, kimerültség, betegség – ez volt a valóság.

És ott volt a titok is. Később maga utalt rá, hogy suhanc korában kapott el egy betegséget, amelyet szégyellt és titkolt. A későbbi diagnózis alapján szifilisz lehetett. A betegség évtizedekkel később idegrendszeri következményekkel tért vissza, és végül elméjét is felőrölte. Megőrült.

Szamossy Elek festő Gyulán látta meg a rajzait, és kimondta: ebből a fiúból művész lehet. Ligeti Antal festő, a Nemzeti Múzeum képtárának őre karolta fel Pesten, másolási lehetőséget, kapcsolatokat adott neki. Művészeti társulatok ösztöndíjat biztosítottak számára. Ennek köszönhetően Münchenben akadémiai képzést kapott, Düsseldorfban pedig a realista iskola közegében érlelődött igazi festővé.

Eötvös József kulturális miniszter 800 forintos állami támogatást ítélt meg neki. Ez akkor komoly, de nem példátlan segítség volt – a 19. században a tehetségeket nagyon támogatták. Ami Munkácsyval történt, az ma szinte felfoghatatlan pályaív. Egy árva asztalosinasból néhány év alatt nemzetközi hírű festő lett.

A Siralomház című festményét elküldte a párizsi Szalonra – a kor legfontosabb hivatalos műkiállítására. És aranyérmet nyert vele. Egy csapásra világszenzáció lett a neve.

Párizsban egy francia báró, Henri de Marches támogatta. Meghívta a colpachi birtokára, bevezette a felső körökbe. 1873-ban azonban meghalt. A kötelező gyászév letelte után Munkácsy feleségül vette az özvegyet, Cécile Papier de Marches bárónét.

A társasági világ imádta az ilyen történeteket. Csakhogy a házasság nem számítás volt. Leveleiből kiderül, hogy ragaszkodott Cécile-hez, hiányzott neki, amikor távol volt tőle. Sokan évtizedekig úgy festették le Cécile-t, mintha csak érdekből ment volna hozzá a festőhöz, és dolgoztatta volna, hogy ő élhesse a fényűző életet. Cécile azonban nem aranyásó volt. Ő volt a 19. század egyik legjobb „brand managere”.

A házasság után Munkácsy élete látványosan megváltozott. Parc Monceau melletti palota, elegáns műterem, rendszeres péntek délutáni fogadások, bálok, szalonok.
Európa ismert művészei, arisztokratái, közéleti szereplői fordultak meg náluk. Ott lenni státuszt jelentett. Cécile zseniális érzékkel szervezte ezeket az eseményeket. Tudta, kit kell meghívni, kit kivel kell összeismertetni, hogyan kell fenntartani az érdeklődést. A társasági élet nem puszta csillogás volt, tudatos imázsépítés.

A Krisztus-képek bemutatói tömegeket vonzottak. Százezrek látták. Hatalmas összegekre biztosították a műveket. Amerikai milliomosok dollárszázezreket fizettek érte. Elegáns, bajuszos, tekintélyt parancsoló férfi volt Munkácsy. Nemcsak festő volt, hanem jelenség. Kultúránk nagykövete. Krisztus-trilógiája és számtalan méltán világhírűvé vált képe missziót teljesített, amellyel keresztény magyarként az egész művelt világ előtt megbecsülést szerzett.

Az 1880-as évektől azonban romló idegállapot, fejfájások, levertség jellemezte a művészt. A fiatalkori fertőzés idegrendszeri következményei felszínre törtek. A betegség paralízissé súlyosbodott. 1897. február 4-én kitört rajta a téboly. Zavart beszéd, indulatkitörések, téveszmék. Egy világsztár lett, aki már nem ura saját elméjének.

Baden-Baden, majd az endenichi szanatórium következett. Végül 1900. május 1-jén halt meg. Temetése állami gyász volt. Tömegek búcsúztatták.