És akkor 141. – A bűvös gépkarabély

Mindezekből következően cseppet sem furcsa módon nekem egészen kicsi koromtól fogva csupa fiús játékszerem volt. Fa-, aztán műanyag kardok, búcsúkban vásárolt, pillanatok alatt összetört műanyag, patronos forgópisztolyok. Aztán, kicsit idősebben már magam szereltem fel magam, szakmányban gyártottam a fa géppisztolyokat, rakétavetőket meg mindenféle mást, amit a múzeumokban kifigyeltem.

Volt egy időszak a családom életében, amikor szinte minden héten múzeumba vittek el minket, gyerekeket a szüleink. Mindenfelé elautóztunk. Ez volt az akkor felfedezett történelmi regények elolvasásának ideje is. Egri csillagok, Isten ostora, Láthatatlan ember, Isten rabjai és egy-két Passuth László-regény, utóbbiakat később eléggé untam. Az apám szinte mindegyik múzeumban kiügyeskedte a raktárlátogatást. Megkereste a főnököt, és valahogyan elérte, hogy bevigyenek minket, a fiúkat, mármint őt, engem, meg az öcsémet a fegyverraktárakba. Emelgethettük a nehéz kardokat, vékony csuklónk alig bírta megtartani az elöltöltős pisztolyokat, a puskákkal aztán nem is igen próbálkoztunk. Néhány középkori vassisakot a kezünkbe véve megtapasztalhattuk, hogy micsoda súlyokat kellett elviselnie például Kinizsi Pálnak. Székesfehérvár, Veszprém, Pápa, Győr, Pécs, Szeged és persze a budapesti Hadtörténeti Múzeum is egymás után sorra került.

Mire felnőttem, igaz, csak alighogy, a szüleim elmentek ebből az életből, a múzeumok emlékképei elhalványultak, és egyszer csak Nagykanizsán találtam magam a Magyar Néphadsereg 4730-as alakulatánál. Két éves sorkatonai szolgálatra fogtak be. Akkor még az ilyesmi nem ment csodaszámba, kötelező volt. A kezdeti, talán két hónapig tartó berzenkedés után megszoktam az addig elképzelhetetlen életformát.

Valójában a zalai városban foghattam először a kezembe igazi fegyvert, a 65M AMD gépkarabélyt. Miután több százszor szétszedették, és órákon keresztül olajoztatták velünk a fegyvereket, egészen addig, amíg bekötött szemmel is össze tudtuk fél perc alatt rakni, eléggé megkopott a fegyverek iránti rajongásom. A lőtéren gépies mozdulatokkal teljesítettem a gyakorlatokat, hasaltam a földre, tartottam célra, és húztam hátra az elsütőbillentyűt. Amire nem volt szabad azt mondani, hogy ravasz. Mire leszereltem, fegyvermániám szinte teljesen elmúlt. Egykedvűen adtam le a többi felszerelésemmel együtt a két éven át, ki tudja hányszor fényesre csiszatolt gépfegyvert. Egy darabig nem érdekelt semmiféle harci szerkezet.

Fél évszázad elteltével azonban újra felébredt bennem a vágy, hogy fegyvert fogjak. Ennek beteljesítése végett megkerestem a szomszéd falu Fekete Sólyom nevű sportlövő klubját.