És akkor 140. – Pék

Majdnem mindegyik kismesterség megszűnt, némelyik beköltözött a messzi plázákba, ott lehet manapság például kulcsot másoltatni, varratni, fodrászoltatni. Ha felidézem a régi mesterek alakját, mindegyikük magára öltötte szakmája testi jellemzőit. Az asztalosok idős korukra megpúposodtak, a több évtizedes fűrészelés és gyalulás átformálta testük szerkezetét. A kovácsok irdatlan karizmokkal és fekete tenyerekkel különböztek a más foglalkozásúaktól. A cipészmesterek is előbb-utóbb belekövültek a suszterszéken guggolásba.

A falu pékmestere alkatát tekintve nagyon hasonlított az asztaloshoz. Neki is leginkább a felsőteste szolgálta ki szakmáját. Naponta ki tudja hány százszor tolta be hosszú nyelű falapátjával a kenyeret a kemencébe, amit aztán mire megsült a kenyér, ugyanannyiszor kellett megismételnie. A régi idők házi kenyereit már csak néhány öregasszony készítette el a kerti kemencékben, egy-két évig valamiféle átmenetként sokan otthon megcsinálták a kenyértésztát, kovászolták, dagasztották, kelesztették, és azt a pékhez vitték kisütni. Nem kellett sok idő, minden nagyobb településen felhúzták a korszerűnek kikiáltott kenyérgyárakat, az öreg pékek visszavonultak, a kis műhelyek bezártak, arról meg aztán ne is beszéljünk, hogy azok az egy hétig kitartó hatalmas kerek parasztkenyerek is átadták a helyüket a nagyipari, dagasztógépezett, futószalagoztatott és jóval kevésbé ízletes egyenkenyereknek.

Gyerekkoromban engem többször elküldtek a pékhez kenyérlángosért. A fő utcai ház udvarában, hátul volt a műhely. A fehérnadrágos, meztelen felsőtestű, görnyedt péket Tarnói Mártonnak hívták. Nem volt beszédes ember, intett, üljek le a háta mögötti, öreg lócára. Lelépdelt a nagy kemencéje előtti, derékig érő árokba, hosszú nyelű lapátjával elkezdte kiszedegetni a kenyereket a szélesre nyitott vasajtó mögül. A műhelyt elöntötte a forróság és a friss kenyér szaga. Mire kisorakoztatta mindet, már a kezében is volt a vizes vödör, finom, alaposan benedvesített kefével Tarnói bácsi végigsimította az aranybarna vekniket.

Még erősebbé vált a kenyér illata, a mester rám kacsintott, azért még neked is maradt itt valami, vette kezébe a péklapátot. Belekotort a kemence oldalsó részébe, és kihúzott két, jó félméter átmérőjű kenyérlángost. Ezeket is bevizezte, kivette kezemből a nagy kosarat, és belerakta a forró lepényeket. Mehetsz, intett, apáddal már elintéztük az üzletet, még ne egyétek meg, a forró kenyértől megfájdul a hasad. Alig hűlt ki, mire hazaértem. Anyám cikkekre vágta a kerek kenyérlángost, libazsírt tett rá, és szigorú arccal közölte, most legkevesebb tíz percig várnotok kell arra, hogy meghűljön. Ott illatozott az asztalon az a sok gyönyörű aranybarna, zsírtól csillogó háromszög, mire az első harapáshoz értünk a testvéreimmel, már alig bírtunk az éhségünkkel.

Azóta is, bárhol is járok, előbb-utóbb eszembe jut, hogy vajon itt meg ott lehet-e kenyérlángos. Hát, nemigen. Elmentek a pékmesterek, elrepült messze – vissza – az időben az a gyönyörű, régi kenyérlángos.