Kujonokból lesznek a legjobb férjek?

Most éppen a Bridgerton család másodszülött fiát, a sármos, ám mondjuk ki, eléggé züllött Benedictet (Luke Thompson) próbálja kiházasítani az édesanyja, Violet (Ruth Gemmel) és Sarolta királyné (Golda Roshuevel), az angol arisztokrácia túlélési esélyeinek javítása érdekében.

Mivel fogynak a sebzett, helyüket nem találó figurák, ez az évad nem olyan tarka, nem úgy feszült, mint például az első évad volt a csodás, ám folyton indulatos Hastings herceggel (Rege-Jean Page), akit nem lehetett nem bámulni, és akinek az alakítása még az erős mezőnyből is kiragyogott.

Lassabb a negyedik évadban a történet, de sokkal mélyebbre kotor a lélekben, és a mellékszálak, például Francesca rátalálása az igazi testi szerelemre vagy Violet csodásan megszervezett „teázása” Marcussal, kiegyensúlyozzák a főszál által fölkapart sebeket. Mert fáj, ha nem ismernek fel, ha nem vállalnak, ha megkísértenek, ha becsapnak minket. Ha mást választanak helyettünk. És míg Sophie és Benedict folyton keresztezik egymás útját, minden saját fájdalmas ideillő történetünk felsejlik bennünk.

Az eddigi évadokban többször felmerült témaként, hogy mennyire nehéz annak a helyzete a londoni elit világában annak, aki vagyontalan vagy nincs rangja, és annak sem könnyű, akinek megvan mindene, mert meg is kell tartania, akkor is, ha az illem vagy akár a törvény nem sok lehetőséget ad erre.

A szolgákról, cselédekről eddig alig esett szó, most azonban az évad nagy része azokban az angol konyhákban játszódik, ahol a szolgahad reggeltől estig szorgoskodik, miközben azok, akiket szolgálnak, néha nagyon meg tudnak róluk feledkezni.

De nem baj, mert a nagy cselédháború majd felébreszti a sok elkényeztetett arisztrokratát. Az azonban, hogy a felsőbb körök rájönnek, hogy mennyire nem boldogulnak képzett cselédek nélkül, nem jelenti azt, hogy a két világ között van átjárás. Nincs, és még elképzelni is szörnyű, mekkora felfordulás keletkezne, ha lenne. Nehéz is eldönteni, hogy Benedict és Sophie története kapcsán mit kívánjunk, hogy boruljon minden, csak éljen a szerelem, vagy azt, hogy inkább legyen valami más.

Azt már az előző évadokból is tudjuk, hogy Benedict utálja a báli szezonnak csúfolt húspiacot, menekül a pelenkás koruk óta a férjhezmenésre gyúró lányhad elől, de azt nem lehet tudni, hogy az italon és az olcsó szerelmen kívül mit szeret. Mit akar kezdeni az életével, és mi az, amit még maga elől is rejteget.

A Bridgerton sorozat alkotói több sikeres műfaj előnyös tulajdonságaiból gyúrták azt az ellenállhatatlan elegyet, amely képes minden generációt képernyő elé ültetni, mert mindenki megtalálja benne magának azt, ami neki szól.

A borzasztóan elveszettnek látszó Benedict esetében egy több ezer éves eredetű tündérmese/varázsmese, a Hamupipőke történet alkalmazott változata látszik megfelelőnek arra, hogy a kujonnak nevezett ifjú elhagyja a bűnbarlangokat, és neki is legyen sorsa, története, talán még felesége is, de ezt egyelőre nem garantálhatjuk, és az alkotók is nagyon vigyáznak, hogy még az előzetesből se tudjuk kitalálni, hogyan végződik az évad.

A Bridgerton sikerét nem kis részben az adja, hogy olyan hatásokkal operál, amiket a mesékből, a mesemondásból ismerünk. Egy közös szeretetteljes térben mesélődik el minden történet, amelyben mindenkinek megvan a maga igazsága,és mindenki átélheti, hogy fontos az ő személye, kívánsága, története is.

Az alkotók most nyíltabban is vállalták a közösséget a mesevilággal. A Hamupipőke számos változata közül a véres horrortól mentes francia verzióból indultak ki, amely Pierre Perrault tollából a Lúdanyó meséi című kötetben jelent meg először 1693-ban.

A történet elején Lady Bridgerton álarcos bált ad a farsangi szezonban. Benedict, aki lumpolásból érkezik, kapásból elkésik, pedig hát ugye ő az egyik házigazda. Észrevesz viszont egy álarcos, ezüstruhás hölgyet, akit addig még sosem látott, és a lány olyanokat mond neki, hogy nem akar férjhez menni, csak szórakozni, meg hogy nem tud táncolni, vagyis mindenben az ellenkezője azoknak a lányoknak, akik elől Benedict menekül. Ehhez jön még, hogy nem valamiféle harci terepnek tekinti bált, hanem élvezi, boldog, hogy ott lehet, csak sajnos, mikor éjfélt üt az óra, elrohan, fél pár kesztyűjét hagyva maga után.

Jó oka van erre, hiszen Sophie (Yerin Ha) cselédlány, pontosabban a mostohája cselédsorba kényszerítette az apja halála után. A bálon a mostoha, Lady Araminta (Katie Leung) és lányai is részt vesznek, ki is nézik maguknak a kisebbik Bridgerton-fiút, mint ideális férjjelöltet, de ő ugye egész este az ezüstruhás hölggyel, vagyis Sophie-val van elfoglalva.

A mostoha hamar rájön, ki áll az útjában, és elzavarja a háztól Sophie-t, aki pont egy olyan birtokon kap új munkát, ahová Benedict zülleni jár…

De ahogy a mesében sem ismer rá a herceg Hamupipőkére, mert a varázslat is megzavarja, és az is, hogy minden lány jelentkezik az üvegcipőért, úgy Benedict sem ismer rá Sophie-ra, mert a lány tagadja, hogy találkoztak már, és mert Benedictnek a fejében nem áll össze, hogy egy cselédlány is beszökhetett az arisztokraták közé.

Pedig égen-földön keresi a lányt, aki elhagyta a kesztyűt. Közben kevesebbet lumpol, megbízhatóbbá válik, újra rajzol, festeget, megismer egy hozzáillő lányt, aki majdnem olyan, mint az ezüstruhás hölgy, csak mégsem.

Hány ilyen történetet ismerünk, hogy valaki megismer valakit, nagy hatással van rá, majd választ egy másikat, egy olyat, aki hasonló, csak könnyebb vele. Tulajdonképpen a legidősebb Bridgerton-fiú is ezt az utat járja. Rájön, hogy hiába szereti Siennát, hiába csodálja az énekesnő szépségét, erejét és önállóságát, és hiába kell neki egy erős nő úgy, mint egy falat kenyér, ha elvenné, csak egy züllött arisztokratát látnának benne, miközben elsőszülöttként helyt kell állnia a családban apja halála után. Végül találkozik Kathanival (Simone Ashley), egy másik csodás amazonnal, akit az úrinép is elfogad.

Benedictnél azonban ez nem működik. Ragaszkodik az ezüstruhás hölgyhöz, miközben Sophie, mint cseléd folyton a közelében van, csak éppen nem leplezheti le magát, mert abból semmi jó nem sülhet ki.

Lady Whistledown (hangja Julie Andrews), akiről már tudjuk ki, továbbra is ontja pletykákkal vegyes meglátásait, annál is inkább, mivel nagyon népszerű, és a királynő is él-hal az írásaiért.

A kisebbik Bridgerton-fiú története kapcsán a kézzelfogható álomról és a felébredésről ír, de vajon mire gondol? Mi lehet a felébredés Benedict számára? Ha rájön, hogy egy álmot kergetett, és az a hölgy, akire vágyik, abban a formában nem létezik? Vagy arra jön rá, hogy az égi és földi szerelem is Sophie? Vagy, hogy nem megoldás a szeretősdi mindarra, amit Sophie iránt érez?

Abban sem vagyunk biztosak, hogy igaz az a több évadban is megfogalmazott tétel, hogy a kujonokból lesznek a legjobb férjek. Érdekes módon, ezt még sorozat sem igazolta vissza, sokkal inkább azt, hogy azokból lesznek jó férjek, akik ebben fantáziát látnak, függetlenül a tapasztalatok mennyiségétől.

Lady Whistledown a negyedik rész végén - sokat sejtetően - azt írja, hogy ha sokáig ugyanabban a szerepben vagyunk, akkor talán változtatni akarunk, az új szerep pedig döntési helyzet elé állíthat másokat is, és még az is lehet, hogy nagyon rossz dolog sül ki belőle.

Tudjuk, mi az, még inkább, hogy ki az a nagyon rossz dolog, aki Sophie-val történhet. A mostohája. Láttuk is az utolsó kockákon, hogy a lányaival a Bridgertonok szomszédágába költözik. De azt is tudjuk, mert már láttuk, hogy ez egy olyan történet, amelyben a nagyon rossz dolgok nélkül a nagyon jók sem tudnak megtörténni.

Az újabb négy epizód pedig február 26-tól látható a Netflixen.

Bridgerton 2026

Amerikai tévésorozat – 44’ részenként

Rendezte: Jaffar Mahmood és Tom Verica

10/10