És akkor 139. – Toncsi bácsi, a fodrász

Már csak azért sem, mert a cégtáblára az volt kiírva, hogy férfifodrász, meg még azért sem, mert hatvan évvel ezelőtt a falusi asszonyok többsége hosszú haját összefonta, kontyba tekerte és fejkendővel fedte. A kislányokat az anyjuk leültette a hokedlire, fazekat rakott a fejükre, annak peremén a kilógó hajat leollózta, és el is készült az egyenfrizura. A nagyobb lányok megnöveszthették hajukat, és vagy copfban vagy befőttes gumival összefogva lófarokban viselték.

Ha visszakanyarodunk Kovács Antal üzletéhez, őt amúgy mindenki Toncsi bácsinak szólította, az öregek éppen úgy, ahogyan a fiatalok. Tekintélyes küllemű, kövér ember volt. A maga negyvenöt évével középkorúnak számított, nem volt éppen szakmája reklámja, szinte teljesen kopasz volt. Minden vendégével szívélyesen elcsevegett, ez a legtöbb esetben azt jelentette, hogy Toncsi bácsi ott szökdécselt az öblös bőr borítású fodrászszék körül, egyik kezében fésű, a másikban olló, és hosszú történetei közben időnként megkérdezte, uram, megfelel? A kisfiúkat is így szólította. Leginkább az időjárásról tartott előadást, a tsz-földeken uralkodó csapadékviszonyokról, és a környék rendkívüli eseményeiről. Ezek a betörések és balesetek voltak.

A borbélyüzlet bejárata az utcára nyílott. Két lépcsőn kellett fellépni az ajtóhoz, amin, ha benyitottunk, megszólalt a csengő. A várakozó vendégek az újonnan belépőre néztek, köszöntek egymásnak, és a sorban ülők, ha kellett, összébb húzódtak a fal elé tett padon, s intettek, tessék helyet foglalni. Aki már többször járt ott, jól tudta, hogy azok az öregek, akik elszántan pipáztak és cigarettáztak, csak látszólag vártak a sorukra. Nem azért jöttek el oda, hogy hajat vágassanak vagy megborotváltassák magukat, ők voltak Toncsi bácsi és vendégei közönsége. A borostás, fakókék munkásruhás öregemberek legtöbbször hallgattak, és lusta pillantásokkal követték a fodrászmester előadását.

Nagyjából évszakonként küldtek el Toncsi bácsihoz hajvágásra. Bejelentkezni nem kellett, kivártam látszólagos sorom, a pipázó bácsik a harmadik alkalommal mikor már ismertek, folytatták beszélgetésüket egymással, valami Doberdóról forgott a történet. Otthon megkérdeztem, mi is az, kiderült, hogy nekem mind a két nagyapám is ott volt az olasz fronton, és hogy a fodrászüzletbéli bácsikat mindenképpen tisztelni kell. Későbbi, második világháborús ügyekről nem esett szó, akkoriban, közel lévén a világégés vége, meg hát sosem lehet tudni, inkább hallgattak róla. Mint ahogyan csend övezte az 1956-ban agyonvert tanácselnök történetét is. Annyit azért összeszedtem a faluban róla, hogy mocskos gazember volt.

Ültem azokban a régi tavaszokban, nyarakban, őszökben és telekben a bőrszékben, a borotválkozást segítő fejtámlát ilyenkor kihúzták belőle, csattogott a fejemen a nyírógép, akárcsak az olló, időnként a nyakamba fújt Toncsi bácsi, pálinka szaga volt, de biztos kézzel irányított a szerszámait. A végén mindig megkérdezte, hogy parancsolok-e hajszeszt. Egyszer parancsoltam, az első alkalommal, különös, szokatlan élmény volt, ahogyan bedörzsölte Pitralonnal a fejem. Többször nem kértem, mert otthon az anyám rám parancsolt, hogy ne merjek még egyszer ilyen büdöset behozni a házba.