És akkor 138. – Gyakorlat

Mire mindezt végiggondolja az ember, odalép hozzá valaki, bárki, aki fiatalabb, mint ő, lehet az akár a gyereke, akár az unokája, és akkor az emlékek helyzetén morfondírozó megvilágosodhat. Igen, akihez most beszélek, énekelek, akit megsimogatok, az tovább fog élni, mint én. Akár tetszik, akár nem, tovább viszi magában az én emlékeimet. Mert elmondtam, elénekeltem, lefényképeztem neki. Hogy ez technikailag miként történik, lehet a megfejtés mikrobiológia is akár, DNS-láncszemek összekapcsolása, az már csak érdektelen részletkérdés. Az emlékek biztonságban voltak, és biztonságban is lesznek.

Bekerülhet például egy szem kukorica látszólag véletlenül az emlékek kavalkádjába. Aztán ebből a kicsike sárga magból mindenféle történetek nőhetnek ki. Még csak el sem kell vetni, legalábbis elméletileg, nőnek azok a históriák maguktól is. Amikor általános iskolás voltam, felső tagozatos korunkban minden ősszel a társaimmal együtt elvittek mezőgazdasági munkára. Falusi gyerek voltam, így hát kilovaskocsiztattak a határba, ismerős volt minden, hiszen ott töltöttük szabadidőnk nagy részét. Nagyjából minden időnket, amit nem az iskolában kellett végig ülnünk. Nem tudom, nem néztem utána, hogy vajon a városi gyerekeket vitték-e valahová is ilyesféle termelési gyakorlatokra, nehezen képzelhető, hogy a velünk egykorúak valami városszéli üzemben lapátolták volna a szenet, vagy fényesítették volna a traktorokat. Ez sem akkor, sem most nem érdekelt, a hatvanas években azt mondták nekünk, hogy minden és mindenki a helyén van. Hogy aztán ez nem egészen így volt, arról már felnőtt korunkban spekulálhattunk jókat.

Felsorakoztunk tehát a kukoricaföld melletti úton. Korán reggel volt, és azokban az októberekben, épphogy a napkelte utáni időkben, igen hideg volt. Deresek voltak a kukoricalevelek, mielőtt elkezdődött volna a munka, a kukoricatörés, nagy alumínium kannákból forró teát meregettek nekünk a felnőttek. Ettől megvidámodtunk, dermedt ujjaink újra rendesen mozogtak. Sort fogtunk, a szárak szemközti oldalán egymással párhuzamosan haladtunk előre. Zsák volt a vállunkra kötözve, ebbe dobáltuk bele a hideg csuhéból kiszedett csöveket. A fakósárga leveleket, ezek igen szorosan fogták a termést, ki-ki a csuklóján madzaggal megkötött, otthonról hozott eszközzel bontotta meg. Voltak ott ócska kések, megköszörült kanálvégek, nekem egy akácfából faragott fakés volt a segítőm. Húszpercenként tartottunk szünetet, ekkorra a zsákok már megteltek, beleöntöttük a kukoricát a kocsikba, és újra kaptunk meleg teát. Délre teljesítettük a napi feladatot. Felmásztunk a kukoricacső hegyekre, az autó vagy lovaskocsi elindult velünk, ekkorra már sütött a nap, nem fáztunk, talán még énekeltünk is. Másnap hajnalban újra ott sorakoztunk a határban. Általában egy hétig tartott ez az agrárgyakorlat.

Aztán ebből is, mint minden másból, emlék lett. Ha később bárhol is kukoricát láttam, mintha megdermedtek volna az ujjaim azoktól a régi csuhéktól.