És akkor 136. – Kilógott a vonat

A vasúti szerencsétlenség napján ott összpontosult a környéken a nemzetközi munkásmozgalom minden vezető alakjának neve. Marx tér, Lenin körút, egy ugrásnyira az Engels tér, és hogy teljes legyen a kép, egy megállónyira a nagy októberi szocialista forradalom emlékét hirdető, November 7-e térre átkeresztelt Oktogon. A vonat ebbe a közegbe szakított utat magának. Akkor nem tudtam, mi is történt valójában, az a csend és a belehasító fémhangok emléke évekre elvitte az ezzel kapcsolatos kérdéseimet. Félelmetes volt.

Hogy mi történt, azt a fél évszázaddal későbbi, a balesetre visszaemlékező újságcikkekből tudtam meg. Egy tíz vasúti kocsiból álló szerelvényt toltak be gőzmozdonnyal, ám a mozdony és a kocsisor nem volt összekapcsolva. A vétkes vasutasokat az eset után kidobták állásukból. Hiába fékezett a mozdony, a lendületbe jött szerelvény egyre gyorsabban gurult kijelölt helyére, a peronra. Nekiütközött a vágány végi vasbaknak, ezt átgázolva ért el a pályaudvar homlokzati falához, és azon kicsikorogva állt meg végül a Lenin körút fölött. A vasutasok időben észlelték a bajt, hangosbemondóval figyelmeztették a peronon járkáló utasokat. Mindenki elhúzódott a veszélyeztetett területről, a balesetnek egyetlen sérültje volt, egy, az utcán a Marx tér felé igyekvő asszony. A közeli kórházba vitték a mentők, sérüléseit ellátták, hamarosan felgyógyult.

Mióta tudom, hogy mi történt abban a távoli októberben, egyre többször jut eszembe ez a félelmetes eset. Újra és újra látom, hiába álltam háttal, az útra kitörő kocsit. Máig elhallatszik az a régi csattanás, az a fejeket hátra csavaró szörnyű mozdulat, és az a csend, ami mindenkire ráült. A nálam idősebbek nyilván könnyedén legyintettek az ügyre, ők átélték Budapest ostromát meg 1956-ot. Én csak az akkor még igencsak sok romos épületet láttam, a golyónyomokat a nagy házak kapui és ablakai körül, és azt az egykedvűnek tűnő szürke embersereget, ami akkoriban a főváros utcáin hullámzott.

Úgy sétáltunk tovább a Lenin körúton, mintha semmi nem történt volna, anyám télikabátot akart vásárolni nekem, a harmadik ruhabolt után én már inkább visszamentem volna a balesethez, de nem lehetett, addig húzgált ki-be az üzletekbe, amíg egy nehéz, szürke új kabátot nem kellett magamra ölteni, és kedvetlenül nézegetni a tükörképemet a próbafülkékben meg a kirakatüvegekben. Nagy kirakatkultusz volt akkoriban, a művészi hajlamú budapesti lányok jelentős része kirakatrendező akart lenni. Ez kitüntetett, nagy tekintélynek örvendő szakma volt. Nem volt olyan alkalom, amikor ne találkoztam volna az üvegek mögött hajladozó, mindenféle csillogó-villogó holmit ide-oda pakolgató fiatal hölgyekkel. Ha anyám szerint túl sokáig nézelődtem, ingerülten kapta el a kezemet, és húzott tovább, azt sziszegte, mit bámulod őket, nincs rajtuk semmi érdekes.

Budapesti beszerző útjaink végállomása minden esetben a Haris közi Mézes Mackó büfé volt. Az anyám átszellemült arccal kanalazta a kaszinótojást meg a francia salátát, és amikor a csinos selyempapírból kicsomagolt kockacukrot beleejtette kávéjába – ő ezt úgy mondta, dupla – elégedetten mondta, na, most már mehetünk haza.

1962. október 4-én, mikor sötétedésre visszaértünk a Nyugati pályaudvarhoz, a vasúti kocsi még mindig ott lifegett az áttört homlokzaton, egy oldalsó bejáraton mentünk be a peronra, és szálltunk fel a lajosmizsei személyvonatra.