És akkor 132. – Lombfűrész

Most például bevillant egy lombfűrész képe, aztán hozta magával az összes többit, a hangokat is, a szavakat is, a dallamokat is, a régi házak szagát; meg még azt is, hogy milyen volt a fűrész nyelének tapintása. Összérzékszervi parádé, minden emlék az. Amikor kisgyerek voltam, nem csak a családokban, hanem az iskolákban is hasznosnak gondolták az alapvető gyakorlati ismeretek megtanítását. Voltak gyakorlókertek – sok helyen gyakszikertnek nevezték ezeket – nem is lehetett volna más nevük, a tantárgyat is úgy hívták, hogy gyakorlati foglalkozás. Ástunk, gereblyéztünk, kapáltunk, magokat vetettünk, gyümölcsfákat metszettünk. Télen beszorultunk az iskolákba, ezek mindegyikében volt helye a műhelyeknek. Egyik évben famunkákat, a másikban fémmegmunkálást tanultunk. Az év végére elkészültek a többé-kevésbé szép fadobozok, aztán hónapok munkájával kellő formájúra reszeltük azt az apró fémhasábot, amiből aztán kalapácsfej lett. A nyelét elkészíteni már gyerekjátéknak számított.

A falusi gyerekeknek mindez persze nem volt újdonság, dolgoztak ők eleget otthon, a kertekben, az apjuk műhelyeiben vagy a földeken. A szüleim annak ellenére, hogy nem kétkezi munkából éltek, orvosok voltak, fontosnak tartották, hogy otthon se hanyagoljam el a kézműves munkák gyakorlását. Így kaptam egy régi karácsonyra lombfűrész készletet. Csinos dobozban feküdt kipeckelve az U-alakú fémkerete, végein a szorítócsavarokkal, esztergált fanyele mellett ott sorakoztak fűrészlapocskák. Ismerős volt a szerkezet, az iskolákban fél évig használtunk ilyeneket. Adtak hozzá egy asztallapra csavarozható vágótalpat, erre ráhelyezve a munkadarabot elindulhatott fűrészelés. A kívánt mintát rárajzoltuk az akkor következetesen furnírlemeznek nevezett lapra, amit, mint később kiderült, helytelenül jelöltek meg ezzel a szóval, a pontos kifejezés a rétegelt lemez lett volna. Remek eszközöket lehetett elképzelni, lerajzolni, aztán később indigópapír segítségével a némelykor igen bonyolult rajzú szerkezeteket átmásolni a falapra.

Mi más lett volna az első tárgyak egyike, mint egy indián történetekből előszedett ívelt pengéjű vadásztőr? Nathaniel Bumppo, azaz Vadölő meg Nyomkereső, meg még sok más azóta elfelejtett nevet viselő Cooper-hős kése. A finom fűrészszállal kivitelezett néhány órányi munka után ott ficergett a kezünkben a lapos fakés, amit legtöbbször vízfestékkel színeztünk ki. Barna vagy fekete volt a nyele, sárga szegecseket festettünk rá, a pengéje szürke vagy világoskék volt, benne a vércsatorna fekete vagy piros. Ha szerencsénk volt, a mamánk műbőrből varrt hozzá tokot, amit madzaggal a derekunkra kötve úgy mászkálhattunk a tyúkudvarban, mint Vadölő az amerikai Nagy-tavak mellett gágogó vadlibák hatalmas csapatában.

Később aztán sorra készültek el a madáretetők, a babaházak a húgainknak, az indián harci szekercék, a revolverek, kardok és tőrök, meg még ki tudja, mi minden más. Évtizedek múlva vásároltam magamnak újra lombfűrész-készletet. Egy centiméter vastag tölgyfalapra, ami akár vágódeszkaként is szolgálhatott volna, rámásoltam egy albumból a magyar szecesszió egyik jelentős alakjának, Nagy Károlynak az Iparművészeti Múzeumban megcsodált fényképtartóját. A képtartó négyszögét két karcsú, hajlékony, bonyolult keleti minták közé rejtett nőalak fonta körbe. Az áttört mintázatú tárgyban száznegyvenkilenc külön-külön mintájú rés volt. Ennyi lukat kellett fúrnom a vágódeszkába, amin a lombfűrész lapját áthúzva nekiállhattam dolgozni. Három hétig tartott, mire elkészültem. Nem is tudom, mi volt a jobb ebben a munkában, az, hogy újra nyolcévesnek álmodhattam magam közben, vagy az, hogy negyvenöt éves koromban aligha készíthettem volna el egy ennyire bonyolult műtárgymásolatot a gyerekkori gyakorlati foglalkozások nélkül. A képkeretet amúgy nekiajándékoztam Bencsik Andrásnak az ötvenedik születésnapjára.