És akkor 131. – Szőcs Géza és az indiánok

A kortárs magyar költészet talán legnagyobb alakja, Szőcs Géza írt egy megrendítő verset róluk, velük, rólunk:

Indián szavak a rádióban

William Least Heat Moon költőnek

Az indiánok nem hagynak cserben minket.
Mások igen, de ők nem hagynak cserben minket.

Ha tudták volna, mi is lesz Segesvárnál
– dehát nem tudták, mi lesz Segesvárnál –
biztosan eljöttek volna ők is,
egyesek tudták volna, hogy jönnek ők is:
Bem apó, jönnek az indiánok, mondták volna,
egy reggel Bem apónak ezt mondták volna:

a Bering szoroson át
a Bering szoroson át
indián lovascsapat érkezik,
áttör egész Szibérián,
átvágja idáig magát
segítségünkre jő –

az őrnagy urak így beszéltek volna,
csákójukat a magasba dobálták volna.

Indián testvérem, nekünk már rezervátumunk sincsen.
Gettó, bantusztán, rezervátum jól fogna sokszor, egyik sincsen.
Összeverődik a törzs a cukrászdában,
sokáig ácsorgunk a cukrászdában.
Kisasszony, ne sajnálja azt az indiánert.
Így szólunk s magunkban azt gondoljuk
de magunkban igazán azt gondoljuk:

egy napon néhány indián
a Bering szoroson át
akármilyen szoroson át
segítségünkre jön majd
segítségünkre jő majd,
átvágja hozzánk magát.

Az indiánok nem hagynak cserben senkit.
Az indiánok nem hagynak cserben minket.

Nem gondoltam volna, amikor 1989-ben először találkoztam Szőcs Gézával, hogy neki bármiféle köze lehet az indiánokhoz. A Hitel folyóirat szerkesztőségébe jött be, sovány volt, gyűrött arcú. Csoóri Sándor maga mellé ültette, és beszéltetni akarta, de Szőcs nagyon szűkszavú volt. Álmos mozdulatokkal rakosgatta az elé tolt kéziratok lapjait, néha kényszeredetten mosolygott, de leginkább szigorúan szomorú arccal ülte végig a szerkesztőségi értekezletet. A költő akkor Svájcban élt, ingázott Magyarország és átmeneti új hazája között. Nagyváradra, Kolozsvárra nem mehetett vissza, hosszú és kegyetlen rabság után szabadulhatott a Securitate fogságából. A bűne az volt, hogy az Ellenpontok című szamizdat szerkesztője volt. A Hitelben a fogságáról sem beszélt, kicsit zavarodott eleganciával kerülte meg az ezt firtató kérdésekre a választ.

Néhány verset magával vitt a szerkesztőségből, majd megnézem ezeket, lobogtatta a dossziét, egy hónap múlva jövök újra Budapestre. Így is volt. Szőcs Géza írásait jól ismertem, nemzedéke, de mondhatjuk azt is, hogy kora legjelentősebb költője volt. Körbefogtak minket ezek a határon túli magyar irodalmi nagyágyúk, keletről Szőcs Géza, délről Sziveri János, északról Grendel Lajos.

Akkoriban kezdtem el a házamat építeni. Maros Tamás, a fanyar perbáli építész tervezte, sokszor megfordultam náluk. Beszélgettünk például a dél-amerikai alpakákról – tőle tudtam meg, hogy ez a neve ennek a lámafélének – énekeltünk is, mindenféle irredenta dalokat, és persze megosztottuk egymással irodalmi élményeinket. Egy alkalommal ott volt Marosék ebédlőjében egy űzött tekintetű szomorú, kopaszodó férfi. Maros bemutatott minket egymásnak, ő Tóth Károly, az Ellenpontok egyik szerkesztője, most engedték ki a románok. Amíg el nem jut Svédországba, addig nálunk lesz. Az igen megviselt küllemű nagyváradi emberrel nehéz volt beszélgetésbe bonyolódni, nem is erőltette senki. Pár hétig lakott Perbálon, aztán elutazhatott a rokonaihoz északra. Szerkesztőtársa, Szőcs Géza, aki korábban szabadult, már jó ideje Svájcban volt. Ezt megelőzően azonban egy másik nagy menekültbújtató, Olajos Csaba, a Magyar Demokrata Fórum egyik legtevékenyebb menedzsere az adyligeti házába fogadta be. Sem ő, sem Maros Tamás soha egy szóval sem beszélt ezekről a bújtatásokról. Tették a dolgukat, minden kényszer és minden érdek nélkül.

Az ezekről az időkről tudósító írások egyik legmegrendítőbb darabja Szőcs Géza indiános verse. Akárhányszor olvasom, összeszorul a szívem.

Aztán amikor Szőcs Géza kulturális államtitkár lett, egy nagy, ünnepi alkalomkor közös asztalhoz ültettek minket. Éppen velem szemben lógatta nagy kerek fejét a költő, sóvárogva nézte, majd fogta marokra a libacombot, és úgy evett, mint aki éppen most szabadult a börtönből. Néztem, aztán egyszer csak már nem őt láttam, a helyén egy fényes szemű, szikár indián harcos ült, egyik kezében lándzsa, a másikban tomahawk, és átszellemülten kántálta Szőcs Géza indiános csodaversét.