A Néprajzi Múzeum nemrégiben egy budapesti család 1361 tárgyból álló magángyűjteményét vásárolta meg, miközben javában épül az intézmény új, saját otthona a Városligetben, illetve zajlik a költözés az Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központba, a Szabolcs utcába. A múzeum munkatársai e hatalmas munka közepette is ápolják a közösségi felületeken az interaktív kapcsolatokat a néprajz iránt érdeklődőkkel. Kemecsi Lajossal, a Néprajzi Múzeum főigazgatójával a fentieken kívül arról is beszélgettünk, mikortól válnak potenciális múzeumi anyaggá személyes használati tárgyaink.
– A Néprajzi Múzeum nem először vásárol magángyűjteményt. Mi kell ahhoz, hogy időt, pénzt, munkát áldozzanak az amúgy is hatalmas és éppen költöző állomány bővítésére?
– Ismertük már régóta azt a budapesti értelmiségi családot, akik 1969 és 1990 között nagyon jó érzékkel, jó ízléssel és nagy szerencsével gyűjtöttek értékes népművészeti tárgyakat a Kárpát-medencében és a Balkánon. Tudtuk, milyen kvalitásos darabok kerülnek a múzeum birtokába. Az eladó számára fontos volt, hogy haláláig ezek közt a tárgyak között élhessen, a múzeum a gyűjteményt egyben vegye meg, és a tárgyak ne kerüljenek egyenként a műtárgypiacra.
– Milyen indíttatásból gyűjtötte a család ezeket a tárgyakat?
– Szenvedélyesen kutatták mindazt, ami értékes, és vállalták az olyan helyzeteket is, mint amikor Ceaușescu Romániájából át kellett jutni a határon a megvásárolt relikviákkal. Sokszor méltatlan körülmények közt, például baromfiitatóként hasznosítva, padlásokra feldobva találtak meg értékes holmikat. A legfőbb céljuk az volt, hogy mentsék mindazt, ami arra érdemes.
– Melyek a közgyűjtemény szempontjából legérdekesebb, legértékesebb darabok?
– Például a 17. századi céhes láda, a 18–19. századból származó szakrális tárgyak, bútorok, kerámiák. Az 1780-as címeres korsó, amely egy dunántúli csizmadiacéhé volt. Az emberfejes dohánytartók, habán ónmázas fajanszedények, zempléni, bakonyi és más műhelyekből származó kerámiák, osztrák, német díszpoharak.
De az anyag része Falusi Zsófi 1864-ből származó mángorlója is, amely Malonyai Dezső A magyar nép művészete című munkájában is szerepel. A terjedelmes textilgyűjteményben fogarasi, tótkomlósi, békéscsabai darabokat találunk, a múlt századból származó ballagási tarisznyával. Fontosak a hartai, festett lovas szekrények, illetve az üvegtárgyak, amelyek az észak-magyarországi üveghutákban készültek.
– Milyen feladatokat ró önökre egy ilyen gyűjtemény birtokba vétele, feldolgozása?
– Először a jogi feltételeket kellett megteremteni és megegyezni a biztosítóval. Leltárba kell venni a tárgyakat, fotókat készíteni mindegyikről, rögzíteni a velük kapcsolatos információkat és a történetüket, illetve elvégezni bizonyos restaurálási munkákat. Egy család életterében nincs arra lehetőség, hogy olyan hőmérsékleten és olyan páratartalmú levegőn legyenek például a gyűjtemény ikonjai, ami biztosítja, hogy változatlan maradjon az állaguk. Külső szakembereket, nyugdíjas kollégákat is felkértünk, hogy segítsék ezt a munkát az aktív kollégáink mellett. A múzeum költözése miatt szerencsés, hogy a gyűjtemény egyelőre marad a helyén.
– Egyre kevesebb eredeti népművészeti tárgy kerül elő a padlásokról, viszont ma már iskolákban tanítják a hagyományőrző kézművességet. Lezárulóban van az a korszak, életforma, amelyet a család most felvásárolt népművészeti gyűjteménye reprezentál? Egyben is ki fogják állítani a gyűjtemény anyagát, úgy, ahogy a tárgyak közt ott élnek most még az emberek?
– Igen, ám új korszakot élünk meg most a táncházi mozgalomban és a népi iparművészetben is. Együtt is ki fogjuk állítani a tárgyakat, de például a bútorgyűjteményből önálló kiállítást is tervezünk.
– A gyűjteményben található ballagási táska kapcsán elgondolkodtató, mikortól leszünk mi magunk is a megőrzendő múlt és hagyomány részei az életformánkkal, a szokásainkkal, a tárgyainkkal.
– A néprajznak van olyan ága, amely ezzel foglalkozik, és az új Néprajzi Múzeumban lesz is helye ilyen témájú kiállításnak, valamint kutatásnak.
– Hol tart most a költözés?
– Az időjárás is lehetővé tette, hogy a karanténidőszakban, ha csökkentett intenzitással is, de folytassuk a munkát. Most még többek közt az irodákat kell átköltöztetnünk. Az elmúlt időszakban százötven éves aktív gyűjtőmunka eredményét, csaknem kétszázötvenezer tárgyat kellett becsomagolnunk, leltáraznunk és sérülés nélkül elszállítanunk a Kossuth téri épületből részint a Városliget szélén, az Ötvenhatos emlékmű közelében álló új épületbe, részint a Szabolcs utcai raktárba.
A nemzetközi múzeumi szakma érdeklődve figyeli, hogyan készítjük az adatbázist erről a rengeteg tárgyról, és hogyan kerülnek az előre megtervezett raktári helyükre. Mielőtt belefogtunk a munkába, feltérképeztük, hogy hasonló költözések kapcsán a nemzetközi múzeumi világban milyen buktatók, zsákutcák adódtak, hogy ezeket mind ki tudjuk kerülni.
– Közösségi oldalukon arra kérik a néprajz iránt érdeklődőket, hogy adjanak címet az új helyszínen nyíló gyermek- és ifjúsági kiállításuknak. Honlapjukról autentikus motívumokat lehet letölteni és bármilyen tárgyat, ruházatot díszíteni vele. Mennyire fontos az intézmény számára a látogatókkal való interaktív kapcsolattartás?
– Az első karanténidőszakban karanténtárgyakat kértünk a közönségtől, történetekkel együtt. Az összegyűlt kétszáz tárgyat kiállításon szeretnénk majd bemutatni. A Bethesda Gyermekkórházzal is együttműködünk, a GuideNow applikáción elérhető mesegyűjteményünkből meséket hallgathatnak az ott tartózkodó, várakozó gyerekek. A kényszerű zárvatartás ideje alatt folyamatosan, a karantén alatt pedig kiemelt fókusszal erősítjük az online jelenlétünket: virtuális kiállítások, mozgóképes kulisszatitkok, digitális térben megrendezett konferencia, animációs sorozat érhető el további sok egyéb érdekesség mellett a múzeum webes felületein.
