Türelemjáték a javából

A Folyékony arany vonatkozó jeleneteinek forgatásakor indián nyár van, szemernyi csapadék sem hullik. Egy másik borász arról beszél, hogy a városiak számára általában felüdülést jelent Tokaj-Hegyalja romantikus tája, majd szellemesen elmagyarázza, hétről-hétre mennyi kihívással kell megküzdenie egy szőlőbirtokosnak.

Almási dokumentumfilmje sikertörténetről mesél: a legismertebb, 2002 óta már az UNESCO Világörökség részét képező hazai borvidéket mutatja be három sikeres borászat vezetője, idősebb Szepsy István (Szepsy pincészet), Alkonyi László (Kaláka pincészet) és Bacsó András (Tokaj-Oremus) kalauzolásával. Az ismeretterjesztő szándék ott van a háttérben, de a rendezést és forgatókönyvírást magára vállaló Almási, aki hat éven keresztül készítette filmjét, a személyességre helyezi a hangsúlyt. A borászokat jószerivel természetes környezetükben, vagyis a szőlőlugasok között látjuk: az újságíróból és borászati szakíróból termelővé vált Alkonyi drámai aláfestő zene kíséretében elborzadva szemléli a seregélyek invázióját (tőle tudjuk meg, hogy a fenyőrigók kisebb kockázatot jelentenek), Bacsó gondterhelten beszél arról, hogy nagy esőzésekkor a tökéletes aszúszemek is meghibásodhatnak, Szepsy ehhez kapcsolódva türelemjátéknak nevezi a borkészítést. A szereplők egyszer sem találkoznak. Sőt, néha másodpercekig azt sem látjuk, aki megszólal, csupán a hangját halljuk.

Ha egy film a magyar borról szeretne beszélni, nincsen könnyű helyzetben. Benne van a pakliban, hogy a bemutatott borászok unalmasak lehetnek másfél órában, hogy túl sokat „szakmáznak”, meg ugye, a borról – ivás helyett – beszélni nem feltétlenül éri meg. E felsorolt buktatókat Almási sikerrel kerüli el.

A szakemberek persze hivatalból és szenvedélyből szólnak az aszúsodás fázisairól, arról, hogy mit tartalmaz a koncentráció, a gomba milyen ízt ad, de alapvetően olyan témákról beszélnek, amelyekhez a nagyközönség gond nélkül kapcsolódhat. Az egyik borászatban hatvan munkás dolgozik, több is tudna, de munkaerőhiány van a térségben, aminek egyik oka, hogy rengetegen elköltöznek a falvakból. Egyéb tények mellett szó esik például arról is, hogy kétmillió forintba kerül egy birtok permetezése.

Remek jelenetek bontakoznak ki az alkotás középpontjába helyezett – ettől csak alig észrevehetően feszült – Szepsy megszólalásaiból, amelyek egyszerre őszinték és szellemesek. Amikor a hatvanas évei közepén járó, joviális úr meglátja a fekete masszává összeállt seregélyek rohamát a földúton döcögve közlekedő autóból, kellő cinizmussal megjegyzi: „Ráadásul a szomszéd leszüretelt.” Egy másik idegtépő helyzetben pedig nagyszerűen érzékeltetve az üzenetet, azt találja mondani, hogy a borászvilágban egy bizonyos idő eltelte után „kicsit gyengülnek az ember idegei”. Almási szerkesztését dicsérik azok a képsorok, amelyek két olaszországi városba, valamint a Nagy Tokaji Borárverésre is elkísérik Szepsyt – utóbbi helyszínen zajlik a film egyik legizgalmasabb jelenete. Az 1,3 milliós licitár is jelentős, de arra, hogy a 2011-es Szepsy Aszú végül 12 millió forintért keljen el, nehéz szavakat találni. Eláruljuk: a termelő maga sem talál, de reak­ciója többet ér a szónál. Itt érezni igazán, hogy a rendező túlcsorduló érzelmek helyett jó arányérzékkel, finoman mutatja alanyai iránti szimpátiáját.

A Folyékony arany pontosan érzékelteti, hogy a borszakma igazán egyenes életet kínál, és ugyanakkor nagy vállalást is jelent, mert régi, egyes családok esetében négyszáz éves örökséget kell vinni és továbbadni az utódoknak, amely nem mellesleg számos rizikófaktorral jár. Vízkelety Márton érzékeny képei, a drónkamera látványos munkája szemet gyönyörködtető, a Dés László által komponált, többek között cimbalommal és gadulkával előadott, a műfaj konvencióit kiszolgáló filmzene az érzelmek széles skáláját járja be. Almási Tamás csendes, kimért filmje szereplőin keresztül minőségről, értékteremtésről beszél.

Folyékony arany
Magyar dokumentumfilm, 78 perc, 2019.
Rendezte és írta: Almási Tamás
10/8