A hangulatteremtés mestere

Kilencedik játékfilmjének – amelyet nyilatkozatai szerint már csak egy tizedik, a pályát lezáró alkotás követ – cselekménye 1969-ben a filmvilág fővárosában zajlik. A film két, egymást követő februári napon játszódik, majd a második szerkezeti egység ugyanazon év augusztusára, egyetlen napra van pozicionálva. Nem véletlen az egzakt dátumozás, ugyanis egyes filmtörténészek túlságosan pontos meghatározása szerint ebben az évben áldozott le végleg a „régi” Hollywood csillaga, és – az ugyancsak korszakhatárt nyitó Bonnie és Clyde két évvel korábbi bemutatóját követően – ekkor került mozikba a hollywoodi reneszánsz legnagyobb műve, Dennis Hopper Szelíd motorosok című road movie-ja. Abban, hogy a vállaltan celluloid filmre dolgozó, a régi televíziós sorozatok, trash és ázsiai filmek, a színészkultusz és a 60-as, illetve 70-es évek popzenei bűvöletében élő alkotó ebbe a letűnt világba kalauzolja a nézőt, van valami egészen fura, hiszen a független filmes szcénába katartikus erővel betörő Tarantinót a legnagyobb jóakarattal sem említhetjük egy lapon a klasszikus mozikorszak iránt elfogult nosztalgiát érző, büszkén konzervatív Tarantinóval.

A túlbonyolítottnak nem nevezhető történet szerint Rick Dalton egy szakmai és életközepi válságban dagonyázó, egykor ígéretesen indult sztár, aki előbb a Rawhide című kultsorozathoz hasonló televíziós westernszériákban szerzett nevet magának, mostanra viszont B kategóriás alkotások mellékszerepeiben domboríthatja ki változékony tehetségét. Igaz, házat vásárolhatott Los Angeles előkelő Benedict Canyon városrészében, ideje javát mégis alkoholizálással tölti. Ittas vezetés miatt kobozták el a jogosítványát is, ezért a szürkészöld 1966-os Cadillac Coupe de Ville-­jét egykori kaszkadőre, jelenlegi lótifutija, Cliff Booth vezeti. (Ha már az autónál tartunk, az 1960-as évek második felében – ellentétben a filmen látottakkal – a kalifor­niai rendszámtáblákon három betűt három szám követett.) A két, láthatóan erősen kitalált, de valódi figurákból összegyúrt alak mellett egy valós személy, Sharon Tate színésznő jut kiemelt szerephez. Tate-et, a kor lengyel sztárrendezőjének, Roman Polanskinak a nyolchónapos várandós feleségét Charles Manson sorozatgyilkos és bandája 1969-ben gyilkolta meg a Los Angeles-i luxusházukban. A három karakter szála azzal kapcsolódik össze, hogy Dalton és Polanskiék szinte telekszomszédok, egy harmadik szál pedig akkor jön a képbe, amikor Booth végre felveszi azt a stoppoló hippit, akit hazavisz arra a ranch-re, ahol a „virággyermekek” mellett a Manson-klán tagjai tanyáznak.

Tarantino szándékoltan fragmentált, ezáltal a nézői kíváncsiságot alaposan felcsigázó filmje a karakterábrázolásban a legerősebb. Önmagában jó választás, hogy két (még mindig) ügyeletes szépfiú, Leo­nardo DiCaprio és Brad Pitt alkot filmes duót a vásznon, de az még ragyogóbb húzás, hogy a karrierjének csúcspontján járó DiCaprio alakítja a csúnyán levitézlett filmsztárt, a megfeneklett karrier­jével évek óta küszködő Pitt pedig a filmtörténelem egyik legmenőbb figuráját játssza. A két színész minden egyes rezdülésében ragyogó, mellesleg remekül kiegészítik egymást. Mivel a Volt egyszer egy...
Hollywood szerzői film, felvetődik annak a lehetősége, hogy a két, egymástól elválaszthatlan figura voltaképp egy karakter két személyiségtípusa. Gondoljunk csak arra a jelenetre, amikor Booth elmagyarázza Daltonnak, hogy mennyire szerencsésnek érzi magát, amiért van állása, lakókocsija, engedelmes kutyája és hideg söre, miközben a munkaadója sem a hírnévnek, sem a milliós gázsinak nem képes örülni. (A Tate-et megformáló ausztrál Margot Robbie tündöklően szép, de a karakterről alig tudunk meg valamit. A mellékszereplők közül Al Pacino, Kurt Russell, Bruce Dern és Michael Madsen is színfoltot jelent.)

Érdemes szót ejteni arról is, hogy a film már a címével is elbizonytalanítja a nézőt a cselekmény valóságtartalmát illetően, ezt az álomszerűséget a klasszikus korszak narrátora, a jelenetekből előre-, illetve hátraugrás miatt kialakult megállt az idő érzés, a látszólag sehova nem vezető betétjelenetek, valamint a látványos megkon­struáltság is erősíti. Mindezek mellett az új Tarantino-moziban a legszembetűnőbb mégiscsak az, hogy játékosan újraírja a történelem egy bizonyos szakaszát, ahogyan erre már láthattunk példát az alkotó Becstelen brigantyk és Django elszabadul című művei esetében.

Mindent összevetve, megértem, ha a Tarantino-rajongók egy része a Volt egyszer egy... Hollywood képkockáit látva a fejéhez kap. Ugyanakkor a film a hangulatteremtésnek (nagyszerű a korszak popszámaiból összeállított filmzene) és kulturális intertextualitásoknak olyan tárháza, amelyet csak egy rendező képes megteremteni ebben a fene se tudja, hányadik korszakát élő Hol­lywoodban.

Volt egyszer egy... Hollywood
amerikai dráma/komédia, 161 perc, 2019
R.: Quentin Tarantino
10/8