Erőtlen macskabanda

A maradandó értéket nem képviselő Könyvklub (Book Club) című tavalyi amerikai komédia producerei ezúttal úgy döntöttek, továbbgondolják azt az alapigazságot, miszerint hatvan év felett sem áll meg az ember élete. És leginkább azért tették ezt, hogy egy csapat korosodó asszonyból verbuválhassanak pomponlányokat a Pomponklub (Poms) című új vígjátékukban. Az alapötlet, akárcsak az előző film esetében, egyszerűen tündéri. Martha, az egykori tanárnő negyvenhat év után hátat fordít otthonának, amelyet a jelek szerint nem sűrűn oszthatott meg másokkal. Útja Georgia államba viszi, ahol egy szépkorúakszámára kialakított övezetben próbálja lezárni életét. Azonban ebben az első ránézésre idillinek tűnő környezetben a nyugalom egyet jelent a dögunalommal és tiltólistás minden, amiben van egy cseppnyi élvezet. Ennek ellenére mégsem következik magától az, hogy pomponklubot alakítson a helyi „kézilabdás” lányokból.

Megkockáztatjuk, az, hogy hatvan évnél idősebb asszonyok belekóstoljanak a professzionális szurkolás, azaz a cheerleading embert próbáló kihívásaiba, enyhén szólva valószerűtlen. Ugyanakkor nem elképzelhetetlen. Ráadásul ez a kettős érzet működteti igazán a Pomponklub cselekményét, hiszen szeretnénk, ha megvalósulna a petefészekrákkal küzdő Martha egykori álma. Azután, hogy vezetésével egy iskolai versenyen a náluk ötven évvel fiatalabbak előtt porrá égetik magukat, még rokonszenvesebbé válnak: ahelyett, hogy feladnák álmukat, apait-anyait beleadva küzdenek meg saját korlátjaikkal, az életkorcentrikus külvilággal. Shane Atkinson forgatókönyve tapintatosan be is mutatja, milyen nevetséges tud az lenni, ha valaki nyugdíjas létére tornadresszben ugrál napról napra, miközben isiásza vagy csípőkopása van, de leginkább mégiscsak arról tesz hitet, hogy bármely életkorban megéri élmények utáni felfedezésre indulni.

Az amerikai dokumentumfilmes, Zara Hayes első játékfilmje alapvetően Diane Keaton jutalomjátékának tűnik, azonban a film rendre rácáfol erre a látszólagos irányelvre. Természetesen Keaton szórakoztató és szerethető, mint mindig, de az utóbbi időszakban – sajnos vagy nem sajnos, ezt mindenki döntse el maga – már abszolút nem játszik mást, mint szinte ugyanazt a nehézség nélkül megrajzolható karaktert. Noha az utóbbi években néhány unalmas filmet követően az olasz Paolo Sorrentino Az ifjú pápa című, szédületesen izgalmas sorozatában megmutatta a drámai oldalát, mégiscsak megmaradt a férfiasan (is) öltözködő, csetlő-botló, könnyen zavarba hozható jópofa értelmiséginél, aki általában fél nyitni a férfiak felé. Ennek ellenére Woody Allen egykori múzsáját (idestova ötven éve indult karrierje során nyolc Allen-filmben játszott) nem kell félteni: ha iparból is nyomja, tökéletesen azonosul a karakterrel. A film másik motorját a kiváló, Oscar-jelölt ausztrál színésznő, Jacki Weaver adja, az általa megformált, belevaló Sheryl és a visszahúzódó Martha kapcsolatának érzékeny árnyalása dicséretet érdemel. A szívdöglesztő Alisha Boe szomáliai-norvég színésznőnek nincsen hozzájuk mérhető jelenléte a vásznon, mégis állja a sarat a veteránok között.

Annak ellenére, hogy több sebből vérzik, a Martha által játékosan csak „macskabandának” nevezett nyolcfős csoport története többnyire működik. Amellett, hogy nyilvánvalóan szerelemmunkát látunk, az, hogy az idős hölgyek képesek önironikusan tekinteni magukra, ellensúlyozza a drámai feszültség hiányát.

Pomponlányok (Poms)
Angol–amerikai vígjáték, 91 perc, 2019
R.: Zara Hayes
10/6