Vizuális alkat vagyok, fontosnak tartom a hangulatfestő elemeket a kiállításaim létrehozásakor, miközben mindent hiteles dokumentummal támasztok alá – állítja Szebeni Zsuzsa színháztörténész, Bánffy Miklós-kutató, akit a százharmincadik jubileumát ünneplő Erdélyi Közművelődési Egyesület a napokban Bánffy Miklós-díjjal tüntetett ki az Ignácz Rózsa, Kiss Manyi és Szilvássy Carola hagyatékát bemutató kiállítások szervezéséért.
– Amikor a Bánffy Miklós szerelmét, a kivételes sorsú, erdélyi Szilvássy Carolát bemutató kiállításon találkoztunk, az volt az érzésem, hogy együtt él a tárlattal, akár egy színésznő a szerepével.
– Nagyon örülök, hogy kívülről ez így látszott, ez azt jelentheti, hogy erős hatása volt a kiállításnak. Én azonban hidegen és pragmatikusan építem fel ezeket a világokat: miközben elképzelem a tárlatot, a látványvilágot, igyekszem úgy visszahozni az adott kor hangulatát is, hogy a bemutatott személyiséggel valódi találkozásélménye legyen a látogatónak a száraz információhalmaz helyett. A tárlatok talán tényleg csak annyiban térnek el a megszokottól, hogy bővelkednek hangulatfestő elemekben. Ebben pedig közrejátszik, hogy alapvetően vizuális alkat vagyok, és sokkal könnyebb így építkeznem, miközben minden egyes elemet hiteles dokumentummal támasztok alá.
– Miért kezdte el Bánffy Miklós életművét kutatni?
– Bánffyval és Kós Károllyal a PhD-témám kapcsán foglalkoztam. Számomra mindig központi kérdés volt, hogy az Arts and Craft stílus keretében hogyan tudtak létrehozni bizonyos elemeket az erdélyi díszlet- és jelmeztervezésben, illetve a magyar színpadon, de természetesen nagyon sokszor eltértem ettől. Rengeteg más dolog bekerült a látóterembe Bánffy Miklós munkáiból: a lovai, a mezőgazdasága, a kastélybeli gazdálkodása, a színházi munkája, a családja és általában az élete. Ezt a vezérfonalat mégis próbáltam fenntartani azért, mert oly sokféle és érdekes anyag került a kezembe, s hogy valamit le tudjak tenni az asztalra, ahhoz a kiállításnak szigorú gerincet kellett adni.
– Mit tart a tavalyi Bánffy-emlékév legfontosabb eredményének?
– Nehéz volna megfogalmazni, hogy mi volt az emlékév eredménye, de tény, hogy a közbeszédbe bekerült Bánffy, cikkek sora jelent meg róla. Némiképp az idei évre is kihat mindez: egyrészt a Kolozsváron rekonstruált Kékszakállú herceg vára mai napig színpadon van, másrészt a magyar napok és a Kolozsvár Ifjúsági Főváros 2015 rendezvénysorozat is emlékezik rá. Emellett könyvbemutatók és további események várhatók Bánffy munkásságával, személyével összefüggésben. Más ügyek folyamatban vannak, a Toldalagi–Korda-palotára elhelyezendő tábla ügye és az utcaelnevezés még nem oldódott meg.
– Mennyire ismeri Bánffy Miklóst az átlagértelmiségi itthon?
– Az újonnan megjelent kötetek és fordítások sora sokat jelentett: kezd bekerülni a köztudatba. A Házsongárdban a megújult iktári Bethlen-kriptát naponta látogatják, mint ahogy a külügyminisztérium Bánffy Miklós Könyvtárát is. Ehhez a kiállítás is hozzájárult. Nyilván ötven-hatvan évet nem lehet egyetlen emlékévvel eltörölni, de azt gondolom, hogy sokkal ismertebb, mint három évvel ezelőtt.
– Valahol azt nyilatkozta, hogy a Bánffy-emlékév a kezdet, nagyobb tervei vannak még a gróf személyét illetően.
– Éppen azért, mert az átlagember fejében valamennyire a helyére került Bánffy Miklós, sokkal jobban lehet azokkal a szakterületekkel tovább bontani ezt a kérdéskört, amelyek Bánffy életét és munkásságát meghatározták. Gondolok itt a bonchidai kastély műkincseire, az ismertnél sokkal tágabb grafikai tevékenységére vagy a színházi munkáira. Tovább lehet mindezt gondolni. Tudomásom szerint hamarosan megjelenik egy kötet a polihisztor politikai munkásságáról is. Amit azonban nagyon szeretnék, hogy a kiállítások vándorlása nyomán kialakult, meglehetősen nagy anyagból állandó tárlat épülhessen. Ez egyelőre álom, vagy terv, de sok minden rendelkezésre áll már a megvalósításához.
– Cél volt az is, hogy a román értelmiség magáénak tartsa Bánffy Miklóst.
– A német és az angol nyelvterületen nagyon jó visszhangja van Bánffy Miklósnak. A tavalyi emlékév hozadéka az volt, hogy a román értelmiség körében is sokkal élénkebb érdeklődés volt tapasztalható a polihisztor irányába, és nagyon érdekes volt az is, hogy jóval régebbi kutatások, akár húsz évvel ezelőttiek is napvilágra kerültek. Úgy látom, a román közösség egyre inkább magáénak érzi. Nagy a várakozás, hiszen a trilógia román fordításának első kötetét már elkészítette Marius Tabacu, és hamarosan a kiadása is várható.
– A Bánffy Miklós művészi pályaképe címmel, nemrég megjelent kötet a gróf Securitate általi megfigyeltetéséről is beszámol.
– Egyike a legizgalmasabb tanulmányoknak a Bánffy Miklós művészi pályaképe című kötetben Lucian Nastasa, a kolozsvári Szépművészeti Múzeum igazgatójának írása. Nagyon bátran nyúlt ahhoz, hogy a Securitate megfigyeléseit feltárja. Azt gondolom, hogy az is a megvilágítás egy része, hogy milyen szinten figyelték meg és akadályozták Bánffy létezését.
– Milyen kiállításra készül a közeljövőben?
– Kemény János-kiállításhoz gyűjtöm az anyagot, de hogy pontosan mikor készül el, az még kérdés. Ez folytatása a helikoni csoportosulás feltérképezésének.
– Hol látható még az Illúzió és tükröződés című tárlat?
– Bécsben, a magyar nagykövetségen júniusig megtekinthető. Biztosan eljut a szegedi Reök-palotába a szabadtéri játékok alkalmából és a budapesti Magyarság Házába, de természetesen az a célunk, hogy minél több helyen bemutassák.
Az erdélyi polihisztor gazdag élete
Bánffy Miklós író, grafikus, díszlet- és kosztümtervező, színpadi rendező, politikus, külügyminiszter volt, 1873-ban született Kolozsvárott, édesanyja báró Bánffy Irma, édesapja Bánffy György volt. Az ország egyik legnagyobb földesurának számított. IV. Károly koronázási ünnepségének kormánybiztosa volt 1916-ban, ám mivel a díszmenetben felvonultatta a rokkant katonákat, viszonya hűvössé vált az udvarral. A háború után a Bethlen-kormány külügyminisztere volt, majd a Képzőművészeti Tanács elnöke. Később, 1926-ban visszatért Erdélybe, ahol a román királytól kapott román állampolgárságot azzal a feltétellel, hogy tíz évig nem fog politizálni, ennek ellenére az ő vezetésével jött létre a Romániai Magyar Népközösség a magyarság képviseletére. A második bécsi döntés után, 1940-ben a magyar országgyűlés erdélyi felsőházi tagja lett, 1943-ban Bethlen István megbízásából Bukarestben tárgyalt a Hitler-ellenes erőkkel, s bosszúból 1944 őszén német csapatok felgyújtották bonchidai kastélyát. Akkoriban többször tárgyal Horthyval, akit megpróbál rávenni a háborúból való kilépésre. A háború után Budapesten halt meg, nagy nyomorban. Művészként csaknem minden műfajban alkotott: írt drámákat, Erdély trilógiája az egyik legfontosabb magyar regény a 19-20. század fordulójáról, 1912 és 1918 között a Budapesti Operaház intendánsa volt, közben díszlet- és kosztümtervezőként is dolgozott, Bartókot ő mutatta be az Opera színpadán. Illusztrátorként a többi között Tamási Áron műveihez készített rajzokat. Vagyonával ott állt a legjelentősebb romániai magyar napilap, a kolozsvári Ellenzék és a legnagyobb kisebbségi magyar nyomdavállalat, a Minerva Rt. mögött.
(OZ)
