Lándok 750 méterrel a tengerszint feletti település a Szepességben, a legmagasabban fekvő helység a Kárpát-medencében, ahol a középkorban templomot építettek.
A hajó középpillére és a gótikus főoltár (A szerző felvétele)
A Magas-Tátra keleti lejtőjén, közvetlenül a Bélai-havasok lábánál található, a Magisztrálénak nevezett tátrai autós körút közelében, Szepesbélától (Spisská Bela) tizenkét kilométerre. Régi német neve Landeck (szlovákul: Lendak); a helységnév arra utal, hogy az 1241. évi tatárpusztítást követően az e vidékre behívott szászok adományföldjének (Land) legtávolabbi sarkában (Ecke) alapították a községet.
Helyének első említése írásban egy 1290 előtti oklevélben történt, amelyben Rikolf szepesi ispán földjével volt határos, a neve korábban királyi erdőbirtokok között szerepelt a Szepesi káptalan által utólag hitelesített összeírásban. 1245 után adományozta a területet IV. Béla király (1235–1270) a francia eredetű Gallus (Kakas) mesternek, a lomnici és brezovicai Berzeviczy nemzetség ősének. Egyik fiától szerezhették meg a jeruzsálemi Szent Sír lovagjai 1313-ban, cserében a keresztesek Sáros megyei birtokáért. Az Eperjestől (Presov) keletre található Komlóskeresztes (Chmel’ov) meredek dombhátán most is látható a II. András (1305–1335) uralkodása idején, 1212-ben készült szerzetesi egyház, a szentföldi johanniták építkezéseire jellemző formajegyekkel. A birtokcserét jóváhagyta Károly Róbert király (1307–1335), a rendház a felügyeletet a lengyelországi Miechow keresztes konventjének priorjára, Henrikre ruházta. Szintén a lándokiak birtokává lett Hanusfalva és Alsólápos, a fegyveresek dolga a Poprád folyó menti kereskedőúton járók, az országhatár és a keresztény hit védelme volt.
Lándok hosszú, meredek főutca mentén települt, szokatlanul népes (ez idő szerint közel ötezer lelkes) nagyközség. Tekintélyes nagyságú temploma a falu északi részén található. Legkorábban keletkezett része a keleti irányba néző, kétszakaszos, egyenes záródású, boltozatos szentély – a hozzá csatlakozó, szintén boltozott sekrestyével –, valamint az oltártérnél alig szélesebb, deszkafödémű hajó. Mindez még az 1240–50-es évtizedekben épült, harangtorony nélkül. Titulusa Szent Miklós püspök – az úton levők, kalmárok védőszentje – volt, az maradt továbbra is a lovagok megjelenésével. 1315 körül kezdhették meg az építkezést a fehér csuhás keresztesek, elsőként a lakhelyük elkészítésével. Ez csupán kisebb manzió lehetett, legfeljebb négy-öt fegyveres vitéz és az elöljáró (perjel) számára, közel a templomhoz, a helybeli munkaerő felhasználásával. Nem sokra rá, a 14. század húszas éveiben került sor a szerény méretű falusi egyház nagyszabású átalakítására és bővítésére is, amelyet már minden bizonnyal tapasztalt szepességi építőmester tervezett és irányított.
Arányosan kiszélesítették a szentélyt és a templomhajót, faragottkő-konzolokon nyugvó, kőbordás keresztboltozattal fedték be mindkét épületszakaszt. Magas, nyolcszögletű kőpillért állítottak a szabályos négyszög alaprajzú gyülekezeti tér közepére, ami által kéthajóssá bővítették; az oszlopon nyugszik a négy egyforma, csúcsíves keresztboltozat-szakasz, afféle „káptalantermet” képezve az egyház belsejében. Észak felé egy sorban három kisebb, ugyancsak boltozott termet alakítottak ki széles gótikus ablakokkal, mellékkápolna, illetve az elöljáró és a kanonokok „hivatali” helyisége céljára. A szokásostól eltérő helyen, a megkettőzött hajótól nyugatra eső közös térből indul a magas, négyszögű torony. Öles vastagságú tartófalait két helyen íves átjárók könnyítik. Dél felől nyílik a főbejárat – itt két pár magas, csúcsíves, valamint egy kör alakú ablakon át jut be a fény; a nyugati kapu három hüvelyk vastagságú, hat évszázados bárdolt vörösfenyő ajtaja, rajta a gótikus zár-kilincs szerkezettel nem mindennapi látvány.
Maga az egyház a Szepesség középkori egyházművészeti emlékeinek egyik legbecsesebb tárháza. Szentélyének égbe szökő csúcsívei alatt, a főoltár középszekrényében Szűz Mária, Szent Miklós püspök és az evangélista Szent János életnagyságú, hársfából faragott-festett-aranyozott szobrai, alatta (a predellán) a Mester és 12 apostol-tanítványának míves faragású alakjai láthatók; az oltárszárnyak olajképein Jézus születése és feltámadása jelenik meg a szemünk előtt. Az 1490-es években itt helyben. névtelen mesterek keze által készült, 12 méter magas, filigrán oromzatú asztalosremek a lőcsei oltárfaragó műhely nagy hírű alkotásaival vetekszik. A diadalívet áthidaló, XIV. század végi kálváriajelenet megrázó, míg szemben a középoszlop konzolján álló, ötszáz éve mosolygó Madonna-szobor tüneményes.
Ilyesféle látnivalók rejtőznek az egykori lándoki fráterek templomában. Zsigmond királysága idejében (1387–1437) rosszra fordult a világ a Szepességben. Az uralkodó 1411-ben elzálogosított 16 szepesi várost a lengyeleknek, a legtöbbet közülük Lándok szomszédságából. 1433-tól cseh és lengyel huszita rablók garázdálkodtak a környéken, 1517 után pedig a lutheri reformáció söpört végig Felső-Magyarországon. A német gyökerű cipszerek egyszeriben átálltak az új hitre. Jobb esetben csak szétbontották és fölhordták a templomok padlására a sokszor alig néhány éve befejezett, művészien kifaragott szárnyas oltárokat, gyorsan bemeszelték a falképeket. Az evangélikus vallás nem érintette meg a szerzeteseket, a XVI. századi vallási villongások, háborúk azonban megrontották a szerzetesek életét, 1593-ben végleg elhagyták rendházukat a keresztes fráterek.
Később kastély épült a középkori klastrom helyén. A templomból a község plébániai egyháza lett, kegyurasága a palocsai Horváth György, aki megvásárolta a barátok örököseitől a Tátra aljai birtokokat. Még a XIX. század végén is a Horváth família leszármazottai birtokolták a lándoki és magurai földeket és erdőket.
