Akik gyakran megfordulnak a Gellért fürdő épületében, azok számára természetes látvány a bejárat jobb oldalán, a fal mélyedésében meghúzódó, ember nagyságú Szent Gellért-dombormű, amely nemes egyszerűségében és fehérségében emlékeztet a vértanúhalált halt férfiúra. A szerzetes kezében aranyszínű kereszt, lábaihoz ismeretlen emberek gyakran tesznek le egy-egy szál virágot.
Az ötvenes években utasították a gyógyfürdő dolgozóit, hogy törjék össze a szobrot, de ők inkább eltakarták (Fotó: Hegedüs Róbert)
A domborműnek különleges története van, amit nem sejtenek a gyógyvíz látogatói. A nyolcvanas évek második feléig még egy hatalmas tükör lógott a helyén, mígnem valaki kifecsegte a titkot…
A fürdő legendás, azóta már elhunyt masszőrje, Schwarcz Pista a hatvanas évek közepe táján baráti viszonyba keveredett egy bizonyos Gurmai Istvánnal, aki ugyancsak masszőrséggel kereste kenyerét. Egy alkalommal Gurmai – a bor barátja lévén – felhajtott kissé a garatra, és feltette Schwarcz Pistának a kérdést:
– Tudod-e, hol bújt el itt, a falak között Szent Gellért?
Schwarcz Pista először csak mosolygott, mint akinek valamilyen tréfát kell megértenie, ám később egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatta öreg kollégája szavait, aki az ötvenes években a Gellért fürdő párttitkára is volt.
– Azokban az években – folytatta Gurmai István – felszólítottak bennünket, hogy törjük össze a domborművet, mi azonban képtelenek voltunk erre. Megsajnáltuk, és megpróbáltuk megmenteni. Bebugyoláltuk újságpapír közé, és elébe tettünk egy óriási tükröt. Felfelé pedig jelentettük, hogy végrehajtottuk a kérést.
Schwarcz Pista barátunk hitte is meg nem is a történetet, és a bor rovására írta a dajkamesét, de a kisördög ott bujkált benne, és arra gondolt: egyszer azért mégiscsak meg kellene nézni, mi van a tükör mögött.
A hetvenes évek elején felkereste a Gellért fürdő akkori igazgatóját, és megpendítette neki a szóbeszédet, anélkül hogy hivatkozott volna Gurmai Istvánra. Az igazgató válasza azonban így hangzott:
– Még nincs itt az ideje, hogy a tükör mögé nézzünk!
Telt-múlt az idő, amikor egy alkalommal – és ekkor már az 1987-es esztendőben jártunk – Szinetár Miklós, a televízió főrendezője látogatott el a Gellért fürdőbe, azzal a szándékkal, hogy A denevér című tévéfilmjéhez helyszíneket keressen. Neki is elmesélte Schwarcz Pista, hogy mi nyugtalanítja évek óta. A főrendezőnek és operatőrének nem kellett kétszer mondania, hogy pillantsanak a tükör mögé. Azonnal rabul ejtette őket a lehetőség, amelybe váratlanul csöppentek bele. A forgatás befejeztével senkinek sem tűnt fel, hogy a filmesek leemelték a vaspántokon nyugvó tükröt, és csodák csodája, ott állt kissé piszkosan, megviselten, de a túlélők szelíd mosolyával, hosszú szakállal Szent Gellért püspök – teljes épségben. A véletlennek tudható be, hogy a fürdőben éppen festettek, így aztán a fellelkesült fiatalemberek társadalmi munkában azonnal restaurálták a domborművet.
Engedélyt senki sem kért, senki sem adott, de utólag sem vontak senkit sem felelősségre azért, amiért áthelyezték a tükröt az egyik falról a másikra.
Mindenki tudomásul vette, hogy csoda történt.
Amikor a napokban a fürdőben jártam, a tavasz névjegye, egy csokor hóvirág feküdt Szent Gellért lábainál. „Laza és gyenge virágok, mint az olcsó nyakkendők, széles öltéssel” – ahogy Kosztolányi Dezső írta a hóvirágról, de árulkodó kézjegye egy nemes léleknek, aki csak hölgy lehetett.
