„Karba tett kézzel nézzük, hogy asztalunkról eltűnik a kenyér, hiszen már a holnapot esszük, hitelre-adósságra” – hangzott el egy vidéki, „történelem felnőtteknek” előadáson a hallgatóság soraiban. Emellett számos hasonló megállapítást örökített meg Fábián Gyula, a nyolcvanöt éves újságíró, szociológus a közelmúltban kiadott Útravaló – Egy országjáró újságíró feljegyzéseiből című kötetében, amely négy nagy fejezetben hetvenhat rövid történeten keresztül mutatja be az olvasónak a vidék Magyarországát.
A kis könyv előszava a 20-21. század hiteles tanújának nevezi Fábián Gyulát, amiről az olvasó is meggyőződhet: az Útravalónak nem az a feladata, hogy régmúlt idők tapasztalatait feldolgozva nyújtson némi kapaszkodót a ma emberének. Különös élmény vele átgondolni az elmúlt évek jelentőségét, akár a politikai viszonyokat, akár a társadalmi és személyes kapcsolatokat vizsgáljuk: könnyen felejt az ember. Nehezíti a múlt felidézését az is, hogy ahány ember, annyiféle a sokak által objektívnek hitt történelem. Fábián Gyula tollából azért lesz mégis egyértelműen hiteles ez a visszatekintés, mert falurádiósként, a vidéki Magyarország utazó riportereként pontos ismeretei vannak a parasztság, a mezőgazdaság emberének életéről. Arról a társadalmi rétegről szerezte meg a legmélyebb tudásanyagot, amely a 2007–2009-es politikai döntéseket a legsúlyosabban szenvedte el. „Ha az orvost üldözik, abba először belehal a beteg; ha a betegek elveszítik maguk körül a támaszukat, abba lelkileg beleroppan az egész társadalom”: egy körzeti orvos szavai ezek, akihez száznál több tanya tartozott, és aki egyetlen mondatban fogalmazta meg azt a folyamatot, amit az egészségügy tizenöt évvel ezelőtti leépítése jelentett, és amelynek hatásait még mára sem tudtuk lerázni magunkról.
És ha már egészségügy: egy gazda felidézi, hogy Magyarországra silány minőségű húst és tejtermékeket hoztak be tonnaszámra, arra hivatkozva, hogy az élelmiszerekben kimutatott méreganyag nem annyira ártalmas, vagy hogy majd kivonják a forgalomból.
Fábián Gyula egy erdésszel való beszélgetése azt eleveníti fel, amikor Magyarország erdőterületeit tervezték eladni külföldi tulajdonba. Ez a szakember a következőt mondta: „Erdőink állami tulajdonként való védelme olyan kötelesség, melyet nem lehet bérbe, tulajdonokba átjátszani, a nemzet fennmaradása kötelezi erre a kormányt, mert olyan közérdek, ami törvénnyel nem módosítható.”
Fábián nem hagyja szó nélkül 1956-ot sem, amelyről következőképpen ír: „Európa vett egy látványos lélegzetet, megdicsérte a magyarokat, aztán hagyták, hogy a bosszúállás végbemenjen. Tiltakoztak itt-ott még látványosan, majd, mint aki semmi másra nem képes, nézték, hogy a megrendített katonai nagyhatalom hogyan tiporja kegyetlenül anyagi és erkölcsi nyomorba azokat, akik mérlegelés nélkül fordultak szembe a kommunista terrorral.” Felidézi a történelmi tényeket a kínai és amerikai lépésekről és a szovjetek adott szavának értékéről. Fábián Gyula könyvének értékét az adja, hogy a vidék emberének szavaival mondja el pontos kritikáját, amellyel nem meggyőzni, hanem megvilágítani szándékozik. A földműves, aki szerint az országunk „darabjaira szakadt céltalanság”, és maradék erőnkkel újra kell építeni nemzetünket a tönkretettből, ugyanazzal a szemmel néz, mint Fábián Gyula, a tisztességben megőszült, bölcs újságíró.
