Niels Bohr és Werner Karl Heisenberg, valamint a kvantummechanika két elve – a határozatlansági és a komplementaritás elve –, és a politika áll a középpontban Michael Frayn Koppenhága című darabjában.
Heisenberg 1941 szeptemberében az akkor már német megszállás alatt levő Dániába látogatott Bohrhoz. Nem tudni, hogy csupán professzorának véleményét akarta tudni az erkölcs és az atombomba viszonyáról, vagy reménykedett, hogy a dán fizikus majd megadja a hiányzó láncszemet a nukleáris reakcióhoz, vagy azért ment, hogy – bár megfigyelték minden szavát – burkoltan mégis Bohr tudtára adja, hogy bármi történjék is, ő szabotálni igyekezett a német kísérleteket. Nem tudhatjuk, mi játszódhatott le a német fizikus fejében azon az őszi estén – és Michael Frayn sem ad erre magyarázatot. Némileg kaotikus módon jelenik meg a darabban újra és újra az a néhány lépés, ami elvezeti Heisenberget Bohrék kapujáig – mintha maga Heisenberg sem tudná, mit is keres Dániában. Végső soron azonban a mű eléri alapcélját: a felismerés katarzisát ugyan nem adhatja, de elgondolkoztat a történelemről és az emberi természetről.
A darab vitathatatlanul legerősebb része a második felvonás eleje, amikor egy valóban kiváló fizikaelméleti előadást láthat a közönség: Frayn jól kezeli a tudomány bonyolult eredményeit, és éppolyan élvezettel figyelhetjük a két zseniális tudós vitáját, mintha mi magunk is értenénk hozzá. Az alig pár perc azonban nem feledteti a kérdést: Heisenberg végül is ellenálló volt vagy gyáva? Michael Frayn jóval többre vállalkozott, mint ami két zseniális tudós életrajzi drámájának megjelenítését jelentette volna. A tisztelet, az elismertség útjába is betekinthetünk, és színház-technikailag is különlegeset kapunk. Frayn kivételesen jó megoldása, ahogy Bohr feleségét, Margarethet (Kútvölgyi Erzsébet) kezeli: először szinte narrátorként vesz részt a két barát és kolléga beszélgetésében, ki-kiszólogatva a közönségnek. Egyre erősödő szerepe azután a második felvonásban bontakozik ki, amikor szinte főszereplővé lép elő. Bohr végül kimondja: Heisenberg vajon miért nem végezte el a számításokat, amelyek alapján kiderült volna, hogy a szükséges uránizotópból nem kellene az általa becsült egy tonna egy atombombához – hanem csupán ötven kilogramm? Mennyit változtatott volna a történelmen, ha ezt tudja Németország! És Heisenberg, aki azelőtt mindent számításokkal ellenőrzött, mégsem tette meg.
A jól felépített és Valló Péter által megrendezett történethez Őze Áronnak és Gyabronka Józsefnek köszönhetően figyelemre méltó színészi játék is társul. Őze dinamikus a német tudós szerepében, megtestesíti mindazt a kétséget, ami magát Heisenberget is jellemezhette a háború árnyékában. Gyabronka ennek ellentétét adja, karaktere van annak a tartózkodásnak, amellyel Bohrt alakítja.
