Budapest jó irányba indult el az utóbbi években, a romkocsmák, a megújuló közterek eleven várossá teszik – mondta lapunknak Finta József építész, aki arra is figyelmeztetett: afelé kell menni, hogy ne csak a turisták, hanem a „bennszülöttek” is jól érezzék magukat.
Finta József szerint kellene a régi közmunkatanácsra hasonlító testület (Fotó: Csudai Sándor)
A Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, számos elismerés birtokosa nemrég átvehette az újonnan alapított Nemzet Művésze díjat is. Szerinte fel kellene lazítani a szűkös belvárosi környezetet, és bár nem teljesen ért egyet a Városligetbe tervezett múzeumi negyed koncepciójával, reméli, beválik az ötlet. Úgy látja: a politikusoknak használniuk kellene a tudást, ezért közmunkatanácsot kellene alapítani a városok komplex fejlesztésére.
– Azzal, hogy építészet kategóriában is létrejött a Nemzet Művésze díj, eldőlt, hogy ez a szakma nem „csak” a gyakorlati tudomány és művészet határterülete?
– Ez a vita talán sosem fog eldőlni, bár én álságosnak tartom. Ha egy kávéfőző vagy egy lámpa formaterve lehet művészi, akkor egy épület már elég nagyméretű ahhoz, hogy szintén az lehessen. A gótikus katedrálisokat, a firenzei reneszánsz palotákat és templomokat ma már művészeti alkotásoknak tekintjük, joggal. Talán egyszer a mai épületek egy része is azzá válik.
– Grafikusnak készült, mégis a Műegyetemre ment. Ez hogyan történt?
– Szünet nélkül rajzoltam, szakkörökre, a képzőművészeti szakközépiskola esti óráira jártam. Nem volt tudatos, egyszerűen szerettem, ám nem volt szilárd meggyőződésem, hogy jó grafikus vagy festő leszek. Apám is szerette volna, ha szakmát tanulok, így a rajztudásomnak és a kitűnő érettséginek köszönhetően felvettek építész szakra, bár a családunk nem számított „jó kádernek”. Kalotaszegi református lelkész volt a nagyapám, az unokatestvérem is.
– A rajz máig meghatározó az életében, utazásairól rendszeresen grafikákkal tér haza. De itt, az irodájában szinte minden fal tele van a kézzel rajzolt terveivel is. A mai digitális korban, a számítógépes tervezőprogramok mellett meddig maradhat ez meg?
– Hiszem, hogy mindig a tervezés része lesz. Szorosabb az agy kapcsolata a tollal és a papírral. Szerintem már az első vázlatoknál jobban adódik a végleges felé mutató megoldás akkor, ha kézzel rajzolják. A kollégáimon azt látom, hogy akik nagyon jók számítógépes rajzban, azok kézzel is ügyesek. Egyébként én nem vagyok mérvadó e kérdésben, idegesít a képernyő. De az biztos, hogy például a tervek feldolgozásában nagyon sok időt takarít meg, és a háromdimenziós látványképek készítéséhez is remek dolog.
– Visszatekintve az életművére, mit tenne másként? Például a fővárosi Duna-part két meghatározó szállodáját, az egykori Intercontinentalt és a Forumot szokták kritizálni, ezeket ma már másként tervezné meg?
– Mindent vállalok, amit megalkottam, de a tudásom, az ízlésem nyilván változott, ahogy körülöttem a világ is, elég gyorsan. A 19. század második felének eklektikája iránti igény harminc-negyven évig szinte mozdulatlan volt, ám mennyi minden történt ennyi idő alatt a 20. század ízlésében, akár csak a második világháború után! Az említett két szálloda esetében például az esztétikai részét biztosan másképp csinálnám ma már. A Dunával való kapcsolatukat is megoldanám, ha szabad kezet kaphatnék. Hatalmas lehetőség, hogy kiterjesszük a korzót a folyóig, legalább a Szabadság hídtól a Lánchídig.
– Ha már itt tartunk, arról is híres, hogy számos terve, víziója van budapesti helyszínekre. Milyen problémákat lát, merrefelé vinné a fővárost?
– Közép-Európa kulturális és turisztikai központjává válhatna, az épített és a táji környezet mind erre pozicionálja. Komplex szemlélettel elérhető lenne annak megválaszolása, hogy miképp teremthet aktív kapcsolatot a Dunával, mi lesz a történeti belvárosi szövettel, a panelnegyedekkel, a zöld területekkel, a rozsdazónákkal. Budapest jó irányba indult el az utóbbi években, a romkocsmák, a megújuló közterek eleven várossá teszik. De afelé kell menni, hogy ne csak a turisták, hanem a „bennszülöttek” is jól érezzék magukat.
– Min lehetne javítani ön szerint?
– Indokolt a belvárosi, karakteres, eklektikus-szecessziós területek védelme, de itt kevés a zöld terület, a levegő. Meg kell őrizni az örökséget, és zöld területekkel javítani rajta, valamint ahol lehet, ott a hátsó, udvari részek elbontásával a tömbök belsejét összenyitni nagy kertekké. De a sok lakástulajdonos miatt ez igen nehéz feladat lenne. A panelházak statikailag sokáig bírják még, és jó ideig nem lesz az ország olyan anyagi helyzetben, hogy lebontsák és új házakat építsenek. Ezeken a részeken a házak közötti parkolást mélygarázsokkal lehetne kiváltani, így növelhető lenne a zöld terület. A hiányzó vagy nem elégséges közösségi funkciókat is meg kellene teremteni. A gépészeti korszerűsítésen kívül a homlokzat elé szerelt erkélyekkel, teraszokkal is jobbá lehetne tenni ezeket az épületeket. A Belváros túlzó centrikusságát pedig néhány kisebb alközpont – például a Bosnyák tér, a Flórián tér, a Müpa és a Déli pályaudvar környékének – fejlesztésével lehetne orvosolni. Nem plázákkal, hanem kevés, minőségi kereskedelemmel, sétaterekkel, kulturális funkciókkal. Van tervem egy gyaloghídra a ferencvárosi Haller út és a lágymányosi egyetemi-tudományos negyed között, amelyen szórakozóhelyek, galériák, kávézók lennének. Ez egyedivé tenné Budapestet, ilyen másutt nincs.
– Mi a véleménye a Városligetbe tervezett múzeumi negyedről? Indult valamelyik épület tervpályázatán?
– Nem indultam, mert csak az új Néprajzi Múzeum izgatott, de annyi munkánk volt, hogy végül nem jutott idő pályázni. Remélem, hogy beválik a múzeumi negyedről és a kapcsolódó fejlesztésekről szóló elképzelés, van ilyen a világ nagyvárosaiban, de nem vagyok biztos abban, hogy az egyes épületek elhelyezése így jó lesz. A Petőfi Csarnok helyére eldugott új Nemzeti Galériát talán nehezebben találják meg az emberek.
– Az építészet mint szakma és az építőművészet nincs igazán sem a döntéshozók, sem a lakosság figyelmének középpontjában, néhány kiemelt, vitás kérdéstől eltekintve. Van esély a nagyobb közfigyelemre, a megértésre?
– Valóban nem szerepel elég hangsúllyal a közbeszédben, és politikai hiba, hogy a döntésekben sem. Az építészet ugyanis manipulatív: jót és rosszat is tud cselekedni. Néhány valóban fontos fejlesztést kiemelten kezelnek, de mélyebb gondolatok nem láthatók. A budapesti szabályozások terén például szerintem túlságosan konzervatív szemlélet uralkodik. Az előírásokban szereplő egyenmagasság rém unalmas. Tekintsünk Párizsra, ahol a belváros eltérő magasságú épületei – és a kéményerdő – miatt mintha összekapaszkodna a föld és az ég. Úgy vélem, kellenének a régi közmunkatanácsra hasonlító testületek is, a közösség kontrolljaként. Javaslatait persze a politika és a gazdaság megrostálná, de legalább lenne ötlet. A testület tagjai széles kitekintésű, européer szakemberek volnának, több tudományterület képviselői közül, tehát nem csupán építészek. A főváros és a vidék épített környezetének komplex fejlesztésére adhatnának tanácsokat. Az építészet ugyanis ma már nem egyszerűen csak stíluskérdés, hanem milliók életminőségét, mindennapjait meghatározó tényező.
