Egy köztünk élő klasszikus írásairól

Mészáros Lázár legtöbbször Olaszországban teljesített szolgálatot, hat nyelven beszélt, tudományos írásokat közölt, sőt foglalkozott irodalommal, ezen belül költészettel, érdekelte a festészet, a vizualitás. A szabadságharc bukása után emigránsként bejárta a világot, még farmer is volt az Egyesült Államokban, Londonig tudott Európába jönni, ott meghalt. Máig feldolgozatlan életművet hagyott hátra. Nemeskürty István a Ludovika Katonai Akadémiá­ra jár, sok nyelven beszél, nagyszerű életművét nem kell feldolgozni, szerencsére írja az magát tovább. És írásaiban, nyilatkozataiban feltűnően gyakran szerepel Mészáros Lázár neve. Ha létezik reinkarnáció, és a reinkarnáltak kell, hogy hasonlítsanak egymásra – akkor Mészáros Lázár és Nemeskürty István legalábbis ezoterikus megközelítésben rokonok. Léteznek ilyen „személyiségívek” a magyar történelemben.

A jelenleg nyugállományú dandártábornok a magyar irodalom és történelem legismertebb „kertésze” (ahogy még Kazinczy előtt mondták a tanárra, nevelőre). Ezt a katonai rangját nem sokan tudják – talán nem is csak katonai rangról van szó. A film, az irodalom, az irodalomtörténet terén ez a magas rang szintén megilleti.

Ha valaki kiválóan elvégzi a Ludovika Katonai Akadémiát, majd beiratkozik az Eötvös Lóránd Tudományegyetem magyar-olasz-művészettörténet szakára, akkor már gyanítanunk kell valami rejtett összefüggést. A katonai akadémia nem tévedés – megalapozása egy páratlan alkotói életműnek. A Ludovikán feltehetőleg olyan belső fegyelmet, olyan gyakorlatias világképet kapott, amely megvédte a későbbiekben attól, hogy a realitás talajáról elrugaszkodjon, már ami a gyakorlati életvitelt illeti. Rászorította a tények tiszteletére. Ritmikus menetelés, katonai alakzatok képei jelennek meg egész pályáján. Ez a belső parancskészség, a mindenkori belső parancshoz való ragaszkodás sok csalódástól, gáncstól megóvhatja az embert.

Ilyen fegyelemben, ilyen „alakzatban” járja végig Nemeskürty a magyar történelem eseményeit. És ez a fegyelem, a ténytisztelet, hallatlan fantáziával párosulva képes arra, hogy a történelem rejtett összefüggéseit mindenki másnál jobban felfedezze. A történelemtudós feltárhatja az adott kort, korszakot, de megértéséhez és valódi közvetítéséhez kell a szépíró, a belső összefüggéseket is vizsgáló tiszt, aki a történelmi tények mögé lát. Megérzi a tények közötti összefüggéseket, és ezek új, eddig rejtett tanulságokra döbbentik rá. Tanulmányozza a mohácsi vész előtti-utáni korszakot, megdöbbentő felfedezéseket téve – és megírja az Elfelejtett évtized című könyvét, amely alapján világos, hogy 1542 és 1552 között sorsfordító lehetőséget halasztott el a magyar nemesség. Ha akkor észreveszi, hogy a császári hatalmak kiegyeznek a törökkel, mert nem érdekük egy erős, független Magyarország léte. Ám ha a belső háborúkkal elfoglalt császárság hátában megteremtik ezt a bizonyos erős és független Magyarországot, akkor talán nem itt tartunk, ahol most. Legalábbis több évszázad gyötrelmét másként élhettük volna át.

De ez csak egy példa. És egy fejezet. Nemeskürty hallatlan munkabírással megírt, számos köteten átívelő történelmi munkájából, mely a magyar nemzet útját foglalja össze a honfoglalástól egészen a második világháború végéig. Előtte is írók adták a legjobban átélhető műveket ebben a témakörben, gondoljunk Jókainak A magyar nemzet története című kötetére. Még Móricz is belekezdett egy ilyen vállalkozásba, de magánéleti tragédiá­ja megakadályozta abban, hogy az elkészüljön.

A történész leírja a történelem menetét, állomásait, az összefüggéseket – az író azonban nem egyszerű szakember, hanem valódi médium. Nem leír – átengedi magán a történelmi korszakok tanulságait, hőseit, alak­jait. Engedi, hogy az adott korszak, az adott személy használja őt mint lélek-edényt, és rajta keresztül beszéljen. Nemeskürty pedig kiváló médium, a rég elmúlt korszakok hősei szívesen felkeresik őt, mert rajta keresztül valódi mivoltukban nyilatkozhatnak meg.

Mindannyiunk örök élménye az Egri csillagok című film. Forgatóköny­vét Nemeskürty írta, természetesen, és a zseniális Várkonyi Zoltán rendezte. Hány és hány figura számára kellett Nemeskürty Istvánnak kölcsönöznie a testét, hogy azon áttörve a történelmi alak lelke szólaljon meg? És közben tiszteletben tartani Gárdonyi szellemiségét, a regény szerkezetét is… Ha nézzük a filmet, ámulunk ezen a gondolatgazdagságon. És azon is, hogy az író ennyi mindent „kitalált” – pedig ez nem így van. Az író belehelyezkedik az adott kort a mával összekötő csillagívbe, és azon haladva összeszedi a tanulságokat, gondolatokat, szófoszlányokat. Nem megírja – megéli a múltat. És átadja nekünk. Jelen esetben filmben. Várkonyi Zoltán pedig biztosan megérezte ezt a médiumlétet, és alkalmazkodott hozzá a filmrendezés során. Ezért lehet nemzedékek számára élvezhető, örök alkotás.

De ez „csak” a magyar történelem. Az irodalom dandártábornoka nem elégedett meg azzal, hogy számára izgalmas korszakokkal foglalkozzon. Beáll abba a sorba, ahol rendkívüli tehetséggel megáldott emberekre nem kisebb feladat vár, mint összefoglalni a magyar irodalom történetét. Igazából nem folytatják egymást ezen szerzők – vitatkoznak egymással. A múlt századfordulón több vaskos kötet jelent meg ebben a témában, de igazán két munka az, amelyet a legtöbben olvasnak: Szerb Antal Magyar irodalomtörténete és Nemeskürty Diák, írj magyar éneket című munkája. Szerb Antal művét túlzott szubjektivizmussal vádolták és vádolják ma is, vannak egyetemi karok, ahol neheztelnek a tanárok, ha a hallgató abból idéz. Ugyanez áll Nemeskürty könyvére is, a „nemzet” fogalmának túlhangsúlyozása az egyik fő kritikai pont.
Csakhogy a kritikusok halnak, az író él.

Ma csak ámulni lehet azon a műveltségen és olvasottságon, amelyet Szerb Antal és Nemeskürty István összefoglaló művei sugallnak. Hol, hogyan, mikor olvastak el mindent? Honnan van ez a temérdek lexikális tudás, és honnan veszik az energiát, a bátorságot, hogy ehhez még szubjektív megjegyzéseket, elemzéseket is közöljenek? Úgy, hogy az önmagukban megőrzött gyermeklélekkel rácsodálkoznak mindenre, ami útjukba kerül, megfogják, tapintgatják, megízlelik, és utána mennek tovább. Játszanak a magyar irodalommal. A magyar történelemmel. Halálosan komoly ez a játék. Mert a szándéka világos: nem az irodalomkritikának írni, hanem a minél szélesebb nagyközönségnek. Velük megértetni az irodalmi korsza­kok közötti összefüggéseket – és ami a legfontosabb: kedvet ébreszteni az olvasóban ahhoz, hogy felfedezőútra induljon, hogy ő is elolvassa azokat a műveket, megismerje azokat a szerzőket, amelyeket az összefoglaló munka írója fontosnak tart.

Szerb Antalnál az irónia, Nemeskürtynél a visszafogott humor lendíti olykor tovább az olvasót. Mindkettő a humánum talaján táplálkozik, ezért is olyan kedves a befogadónak. Nemeskürty ugyanis nem elemzi a magyar történelmet és a magyar irodalmat: hanem szereti. Mélységesen. Alázatosan. Rajongó módon. Szinte már szeretőként.

A „Tanár úr” a gyakorlatban is kipróbálhatta a mesterséget, hiszen 1950–56 között tanárként dolgozott. Nem akármilyen korszak volt ez, csak gondoljunk bele, a folytonos változások éveiben a pedagógusoknak helyt kellett állniuk. Az Andrássy úti kegyetlen történetektől Sztálin halálán át a rendszer „puhulásáig” sok minden történt. Itt el kellett igazítani a fiatalokat. Elképesztő felelősség lehetett abban az időben a pedagógusokon. Ki és mennyire merte vállalni a tényeket, mennyire mert szembeszállni az órákon a sztálinista őrületekkel, és ha szembeszállt, biztos lehetett-e benne, hogy nem jelenti fel őt valamelyik diák rokona? Hogy aztán internálótáborba vagy rosszabb helyre kerüljön.

A „dandártábornok urat” mindig olyan helyre vezényelte az élet, ahol ismét össze kellett foglalni valamit, ismét meg kellett szervezni, fel kellett építeni a rendszert. Amikor a könyvkiadás volt a soron, akkor a Magvetőt kellett vezetni. Amikor a magyar film kezdte keresni az útját, akkor a Budapest Filmstúdió élére került, de sokkal később őt kérték meg a Magyar Televízió vezetésére is, amikor a rendszerváltás idején minden átalakulni látszott. Oda vezényelték. Elvégezte a dolgát, továbbment. Mindig, ahol szükség volt rá. Bevethető katona.

Széles látókörét mi sem igazolja jobban, mint hogy két dolog érdekelte elsősorban: a 16–17. század történelme és a film. Műfaji értelemben nincs közel a kettő egymáshoz. De emberi, írói értelemben igen. A Mafilm igazgatójaként is arra törekedett, hogy a magyar történelem a film által is minél közelebb kerüljön a közönséghez.

Elmélet és gyakorlat talán senki másban nem keveredik olyan érvényesen, mint a Tanár úr munkáiban és életművében. Zavarba ejtő ember: mond egy elméleti tézist, és azonnal hoz rá több gyakorlati példát. Ezért szerették és szeretik ma is tanítványai. Mind megjegyzik, hogy milyen átélten, milyen meseszerűen tud beszélni, tanítani. A mese akkor szép, ha igaz. Az igazi mesélők az elmélet összefüggéseket vegyítik a gyakorlati tényekkel – ebből pedig végtelenül egyszerű képlet kerekedik. A múlt és a valóság átélése, mely olyan nagyszerű pillanatokhoz vezethet minket, amelyet már szinte nem is hiszünk el: ilyen átlátható, egyszerű lenne az egész.