A korábbi tapasztalatok alapján kezdetben szinte reménytelennek tűnt Kínában a keresztény hittérítés missziós tevékenysége, amikor a magyar ferencesek – akik nyolcvanöt évvel ezelőtt, 1929 végén telepedtek le a távol-keleti országban – mégis sikerrel vállalkoztak erre a feladatra.
Viszonylag rövid idő alatt jelentős és látványos eredményeket értek el. Ebben segítette őket a nagyszerű itthoni bázisuk is, hiszen szinte az egész ország támogatta munkájukat, és még a Szentszék is elismeréssel fordult feléjük. A sikereket azonban gyorsan eltörölték a háborúk és a politikai változások – itthon és Kínában egyaránt. Volt misszionárius, aki vértanúként a börtönben hunyt el, mások pedig soha többé nem térhettek vissza hősi küzdelmeik földjére.
„Mi idehaza el sem tudjuk képzelni, milyen fáradságos, milyen aprólékos munkába kerül, míg csak egyetlen lelket is sikerül megmenteni Krisztusnak” – P. Guth Gilbert OFM, a ferences világmissziókat bemutató füzetsorozat 1942-ben megjelent kötetének szerkesztője fogalmazott így, s mint írta: „…egyetlen éjszaka elég ahhoz, hogy hosszú évek anyagi és erkölcsi, nemkülönben lelki sikerét tönkretegye. Hogy mit érez ilyenkor a misszionárius, azt el sem tudjuk képzelni. S nem szabad elcsüggednie, bármennyire is fájjon, bármennyire is sajogjon a szíve, hanem a romok felett, a pusztulás felett új életet kell támasztania.” A testvérek által a nevük részeként rendszeresen használt megjelölés, az OFM rövidítés a ferences rend latin nevéből ered: Ordo Fratrum Minorum – vagyis a kisebb szerzetesek rendje. S ez a ferencesek nevének járuléka is egyben. S így például P. Lombos László OFM, a Hősi harcok Kína földjén című kötet szerzője írta meg a múlt század negyvenes éveinek elején, hogyan igyekeztek lelkeket „megmenteni Krisztusnak” a távoli Kínában a magyar szerzetesek – a Kapisztrán Szent Jánosról nevezett Ferences Rendtartomány Kína Missziójában.
A misszióalapítás nehézségei
A magyar rendtartomány 1928-ban vette át a tiroli provincia missziós központját a kínai Hunan tartományban. Ekkoriban Oslay Oswald volt a tartományfőnök, az ő nevéhez fűződik az úgynevezett Egri norma, vagyis a nyílt szegénygondozás egyik – a kor viszonyainak tükrében haladóként jegyzett – módszerének kidolgozása is, amelyben egy szegénygondozó bizottság gyűjtötte és osztotta szét az adományokat, munkalehetőséget biztosítottak a rászorulóknak, és gondot fordítottak az érintettek pszichológiai gondozására is. A következő év elején – a Rendtartományi Közlöny januári számában – már hirdetményben kerestek testvéreket a távol-keleti missziós tevékenységre. A negyven jelentkező közül végül heten indulhattak el a nagy utazásra a Sötétség Birodalmába: Károlyi Bernát, Erdős Apollinár és Tyukody Lucián atya, Tóth Titusz, Scheibl Szabin, Baráth Benedek és Gunszt Ede testvér. Ők Cesare Orsenigo apostoli nunciustól, címzetes érsektől szeptemberben kapták meg a hitterjesztők hagyományos jelképét, az úgynevezett missziós keresztet, és december közepén – nyolcvanöt évvel ezelőtt – érkeztek meg Sanghajba.
Missziós tevékenységük a gyors nyelvtanulással kezdődött, 1930-ban már mindannyian sikeres nyelvvizsgát tettek, majd azonnal hozzáláttak egy kétezer szavas magyar–kínai szótár elkészítéséhez (néhány évvel később az Újszövetséget is lefordították). Károlyi Bernát lett a Kína-misszió elöljárója, központját Paokingban rendezte be, ahol a magyar ferenceseknek iskolájuk, kórházuk, két árvaházuk (egy a fiúknak és egy a lányoknak), valamint hitoktatóképző intézetük is volt, de missziós házakat létesítettek Hankovban, Sinhvában, Thaovapingban és Tien-csácsében is.
Lombos László, aki 1931-ben csatlakozott hozzájuk, az Egyesült Államokból érkezett a távol-keleti hittérítő munkára, vagyis a világmissziós feladatra. Ő így ír erről könyvében: „Odahaza sokan azt gondolják, hogy ha a misszionárius Kína valamely eldugott falujában felállítja az üdvösség jelét, a szent keresztet, akkor a pogányok ezrével tódulnak a hithirdető köré, hogy hallgassák ajkáról az üdvösség igéit. Óh, bárcsak így volna! de sajnos, épp az ellenkezője áll!”
A következő évben érkezett meg három újabb társuk, Patik Pius, Ferenczy Ipoly és Gábris Grácián testvér, sőt a Szatmári Irgalmas Nővérek – a köznyelvben elterjedt népszerű nevükön, a vincések – is bekapcsolódtak a munkájukba, ők úgynevezett katekumenátust (vagyis a megtérő felnőttek keresztségre fölkészítő intézményét, mai szóval talán úgy mondanánk, hitújoncképző iskolát) és árvaházakat vezettek.
„Az első nehézség mindjárt a misszió megnyitással kezdődik” – írta Lombos, majd ennek okait részletezve hozzátette még: „A hatóságok rossz akaratú okvetetlenkedése sokszor szinte legyőzhetetlen akadályokat gördít a misszionárius elé, jóllehet Kínában tételes törvények biztosítják a szabad vallás gyakorlatot. De Kínában nem azért vannak törvények, hogy azokat meg is tartsák.”
Sok esetben akár évekig is elhúzódhatott a szerzeteseknek az ellenséges, a munkájukat akadályozó hatóságokkal folytatott küzdelme – mint például a magyar ferencesek esetében a sinhvai misszió ügyében is történt –, és ilyenkor bizony a rendes jogi út nem mindig volt járható: „Párszáz dollár ajándékkal rendesen elsímul a dolog” – írta Lombos László, tehát mégsem ez volt a távol-keleti hitterjesztés legfőbb akadálya. Hanem a babona.
Gyűlölt „nyugati ördögök”
A kínai emberek valósággal rettegtek a számukra új és ismeretlen hit terjesztőitől, a ferencesektől, és éppen emiatt egyfajta görcsös ellenállás, gyűlölettel vegyes félelem alakult ki bennük. Lombos atya több példát is elővezetve, szemléletesen írt erről kötetében: „Sok kínait a céltudatos, vagy öntudatlan idegengyűlölet tart vissza az Egyháztól. A kínai nem tudja elválasztani a vallást az egyéntől. Mi a szemükben gyűlölt »nyugati ördögök« vagyunk. Tehát az általunk terjesztett szeretet vallását is ily szemmel nézik. Részben gyűlölnek bennünket, részben félnek tőlünk. (…) Főleg a gyűlölet vert évszázados mély gyökeret lelkükben a »nyugati ördögökkel« szemben. Ennek leküzdése nehéz gondja az új missziók hithirdetőinek.” De mégis úgy tűnhet, hogy ha üggyel-bajjal is, de a magyar ferencesek a harmincas–negyvenes években felettébb nagy sikerrel küzdötték le ezeket a gondokat, hiszen habár kezdetben egy-egy esztendőre – mint a korábban itt tevékenykedő, tiroli misszionáriusok térítő munkájának idején is – alig öt-hét keresztelés jutott, 1936-ban már ezerkettő megtért hívüket anyakönyvezték, és nyolcszázhatvan hitújoncot tanítottak. Ez pedig felettébb eredményes munka volt. Elfogadottságuk és népszerűségük is fokozatosan javult, s így például az 1931-ben elhunyt Scheibl Szabin testvért a provinciában, ahol működött, már szentként tisztelték. (Életéről A szeretet-isten hőse az ártatlanokért és bűnösökért címmel Oslay Oswald szerkesztett kötetet 1934-ben.)
Mint feljegyezték, a sikerhez mindenképp hozzájárult a jól szervezett magyarországi bázis pasaréti központtal: gyűjtéseket szerveztek, a Kínából hozott tárgyakat, fényképeket egy vándorkiállításon több rendház híveinek is bemutatták, és könyvkiadással is népszerűsítették a missziót. (Ebben a sorozatban jelent meg Lombos László kötete is 1942-ben.) A kínai misszió tehát lázba hozta szinte az egész országot, s így sikerült előteremteni az utazáshoz és a kínai letelepedéshez szükséges pénzt. Sőt a Szentszék is nagyra értékelte a magyarok távol-keleti lelkipásztori munkáját, olyannyira, hogy 1938-ban, a misszionáriusok által ellátott területen apostoli prefektúrát hozott létre, vagyis megtette az első lépést az egyházmegyévé szervezés felé.
Az új egyházkormányzati egység első prefektusa Lombos László lett, Károlyi Bernát pedig hazatért Magyarországra, hogy innen segítse a misszió ügyét, és részt vegyen a gyűjtésben. Két évvel később kapcsolódott a Kínában tevékenykedő ferencesekhez Thun Albin. „A katolicizmus szigorú erkölcsi törvényei szintén nagy akadályok a kínai előtt a kereszténység elfogadására” – írta kötetében Lombos.
Ha pedig egy kicsit visszalapozunk, néhány oldallal korábban a helyben talált babonákról értekezett: „A kínai nép lelkében évezredes gyökeret vert a bálványimádás. Bálványoz ő mindent: ördögöket, jó és rossz szellemeket, ősöket, vallásalapítókat, nemzeti nagyságokat, hősöket, szelet, esőt, bőtermést, szárazságistenét, a házitűzhely istenségét, betegségek és egészség istenségeit, jólét, szerencse, szerencsétlenség istenségeit, halottakat, az élet és halál, a túlvilági boldogság és kínok – pokol – istenségeit stb. Egy-egy pogány templomban – pagodában – se szeri, se száma a különböző istenségeknek. Mindenhol egész sereget talál az ember belőlük. (…) A kínai asszony egy csirkét le nem vágna, vagy el nem adna, hogy annak vérét ne kenné, vagy tollát ne ragasztaná bálványának orrahegyére, vagy ajkaihoz, hogy így abból ő is részesüljön és ennek ellenében, tegye szerencséssé a csirkevágást, vagy eladást.”
P. Guth Gilbert OFM nevezte a Sötétség Birodalmának Kínát a Lombos László kötetéhez írt előszavában, s annyiban mindenképp igaza volt, hogy a sikeresen megkezdett, szépen és lendületesen fejlődő munkát és annak minden eredményét bizony igen hamar elsöpörte előbb a harmincas évek polgárháborúja, majd a második világháború, végül pedig a kommunista hatalomátvétel, amelyik nem is tűrte meg sokáig az országban a magyar ferenceseket.
Ima és vértanúság
Lombos László 1948-ban még azért tért haza Magyarországra, hogy új szerzeteseket toborozzon a missziós munkára, de a politikai változások miatt már nem térhetett vissza Kínába. Elöljárói helyét Ferenczy Ipoly vette át, őt azonban a Mao-érában meghurcolták, és társai is csak nagy megaláztatások mellett, állandó életveszélyben folytathatták munkájukat, amelynek 1952-ben végül a kínai kormány adta meg a kegyelemdöfést azzal, hogy az összes magyar ferencest kiutasította az országból.
A misszionáriusoknak azonban itthon sem kedvezett a helyzet. A korábban hazatért Károlyi Bernát, aki 1944-ben még a pasaréti rendházban a nyilasok elől bujkáló katonatiszteket és civileket rejtegetett, a ferences misszió vértanúja lett, először 1945. július 26-án tartóztatták le „demokráciaellenesség” vádjával, de ekkor még csak néhány napig tartották őrizetben.
Két évvel később a Demokrata Néppárt színeiben igazolták ugyan mandátumát, de egyházi feljebbvalói nem engedélyezték politikai szerepvállalását, ezért lemondott. 1948. március 12-én – egy 1946-os lajosmizsei beszédére hivatkozva – „a demokratikus államrend és vezetői, a földbirtokreform és a zsidó felekezet elleni izgatás” vádjával hét hónapos börtönbüntetést kapott, amelyik végül mégsem emelkedett jogerőre. Az ÁVH később, 1949. november 28-án tartóztatta le, s annak rendje és módja szerint vádolták mindennel, amivel csak összefüggésbe tudták hozni, akármilyen alaptalan volt is az. Így például az angol kapcsolatai miatt azzal gyanúsították, hogy a briteknek kémkedett, a távol-keleti munkája miatt pedig azt akarták rábizonyítani, hogy Kínának „jelentett”. Vácra internálták, majd a Gyűjtőfogházba hurcolták, a börtönben hunyt el 1954. március 2-án.
Lombos László – aki a délvidéki Topolyán született 1887-ben – nem láthatta többé távol-keleti hősi harcainak földjét. Mivel nem térhetett vissza Kínába, Budapesten dolgozott lelkipásztorként, emellett pedig a hazai katolikus gimnáziumokban és papnevelő intézetekben tartott missziós előadásokat. Az egyik kezdeményezője volt 1950-ben a papi békemozgalomnak, majd egy évvel később Láng Alánnal a fővárosi Katolikus Papi Békebizottság társelnöke lett. A budai rendház vikáriusaként hunyt el 1963. július 19-én.
„…jó sokáig kell várnunk, amíg a hitterjesztés munkája újból megindulhat – írta kötetében 1942-ben, miután a kínai kommunisták feldúlták sinhvai misszióját. De volt annyi lelki ereje, hogy még ebben a helyzetben, kiszolgáltatottságban és megaláztatásban is úgy fogalmazzon: – Szerencsétlen missziómat kedves olvasóink jóindulatába és imáiba ajánlom.”
