Szokás mondani, hogy a jó sci-fi az aktuális kor valóságából indul, és talán ennek is köszönhető, hogy bár alapvetően a műfajban kevés izgalmasabb téma van az űrutazásnál és az idegen bolygóknál, viszonylag kevés klasszikus foglalkozott ezekkel.
Azok a filmek, melyek mégis megtették, nem is feltétlenül a kalandra, sokkal inkább filozófiai kérdésfelvetésekre vagy társadalomkritikára helyezték a hangsúlyt – a Csillagok között kapcsán a teljesség igénye nélkül megemlékeztünk a filmtörténet hasonló tematikájú alkotásairól.
Minden idők egyik leghíresebb némafilmje az Utazás a Holdba. Olyan, mint a valódi holdra szállás: míg utóbbi sem gyakran ismétlődött meg a történelemben, de az 1902-es alkotás témája – amelyben egy maréknyi űrhajós felmegy az égitestre, ahol aztán földönkívüliekkel kerülnek összetűzésbe – sem vált túlzottan elhasznált témává, hiába lenne az egyszerű ötletben rengeteg fantázia. Összeállításunkban eltekintünk a Star Wars és a Star Trek filmektől, ugyanis ezek a franchise-ok önálló, fantasyszerű univerzumot alkotnak, amelyben a csillagok közötti bolyongás és az ezerféle idegen létforma teljesen természetesnek számít, egy ismeretlen bolygó meghódítása pedig akkora kaland a főszereplőknek, mint nekünk egy bakonyi túra. Hasonlóképpen nem vesszük bele Tarkovszkij Solarisát és más, mélyebben filozófiai alkotásokat, hanem elsősorban azokat a műveket szedjük sorba, amelyek a szórakoztatásra koncentrálnak.
Ezek közül az első jelentősebb klasszikus mindenképpen az 1956-os Tiltott bolygó, amelyben néhány űrhajós azt a feladatot kapja, hogy látogasson el egy tudósok lakta bolygóra, és derítsék ki, miért szakadt meg már hosszú ideje a kapcsolat velük – a felszínre érve pedig azzal szembesülnek, hogy kettőjük kivételével mindegyikükkel végzett egy titokzatos szörny. A fiatal Leslie Nielsen főszereplésével készült alkotás, akárcsak számos társa, egy idő után megpróbál túllépni a műfaj keretein, és a végén a földönkívüliekre ácsingózó nézőket azzal hűti le, hogy kiderül: a különös kísérleteket végző doktor rossz énje szabadult el és szedi áldozatait.
Hasonló meglepetéseket tartogat Mario Bava 1965-ös Planet of the Vampires című B-filmje is – amelyben valójában egy darab vámpír nem szerepel, csupán az amerikai forgalmazó talán látatlanban, de mindenképpen az eladhatóság kedvéért fordította így az olasz produkció címét –, bár ebben hamar kiderül, az ellenség nem kívülről érkezik. Egy csapat asztronauta, miután leszáll egy idegen bolygóra, hirtelen elkezdi irtani egymást, a hajó kapitánya pedig rájön, egy parazita fertőzte meg és fordította egymás ellen a legénységet.
A három évvel későbbi A majmok bolygójában szintén nem sok földönkívülit látni, sokkal inkább – Az időképhez hasonlóan – egy társadalomkritikát fogalmaz meg, ráadásul, mint a fináléban kiderül, végig a jövőbeli Földön játszódott. A nyolcadik utas: a halál (Alien) és folytatásai a korábbiakkal ellentétben már tényleg a puszta szórakoztatásra koncentráltak, de annak ellenére, hogy a sorozatban fontos szerepet kapott egy idegen bolygó, mindez sokat vesztett jelentőségéből azáltal, hogy ezek a mozik szinte kizárólag belső terekben játszódtak – kivéve a franchise-hoz lazán kapcsolódó Prometheust, amely azonban szintén a filozófiai mélységekre helyezte a hangsúlyt. Az Alien-sorozatot aztán rengeteg jobb (Pitch Black) és rosszabb (Sreamers – Az elhagyott bolygó) mű próbálta koppintani, ezek közé tartozik Paul Verhoeven erősen társadalomkritikus szatírája, a zseniális Csillagközi invázió is.
A téma kapcsán természetesen kihagyhatatlan James Cameron megalomán műve, az Avatar is, annak ellenére, hogy a látványon kívül nem sok szót érdemel.
A sci-fik természetesen nem csupán a fantáziában létező égitesteket céloztak meg, de az ismert égitesteken játszódó darabok nagyjából egytől egyig rosszul sültek el: Duncan Jones Hold című szürreális indie-filmje kivételt képez, de a szintén ugyanezen a helyszínen játszó, a found footage horro hullámát kihasználó Apollo 18 már annál borzalmasabb, ahogyan a Val Kilmer-féle A vörös bolygó vagy Brian De Palma A Mars-mentőakciója szintén félresikerült alkotás. A mélypont azonban John Carpentertől A Mars szelleme: nem tudjuk, hogy az egykori rendező zseni viccnek szánta-e ezt a minősíthetetlen B-filmet, mindenesetre azóta alaposan arcára fagyhatott a mosoly, hiszen karrierje tizenhárom évvel a bemutató óta sem indult újra.
