„Az éneklés volt az életem, ezért és erre születtem. Én ezt csak egyszer tudtam lezárni. Ha ezt nem beszélem meg magammal, és ha azt képzelném, még van visszaút az operaszínpadra, akkor ma a diliházban vagyok. Maradt más, amiért érdemes élnem, és van, amire érdemes emlékeznem” – e vallomás az egyik legmegindítóbb a Fekete Veronikáról szóló, nemrég megjelent könyvben.
A rendhagyó művészportrét Veronika fél élete címmel Várkonyi Judit, a Magyar Állami Operaház sajtófőnöke írta meg a drámai koloratúrszopránnal folytatott sok-sok beszélgetés alapján. A Fidelio Médiánál megjelent kötet a harmadik ilyen műve – ám azért különleges, mert egyes szám első személyben, „vallomásként” olvashatjuk az énekesnő életét. Az 1982-ben a Varázsfuvola Éj királynőjeként debütált opera-énekesnő hatalmas hazai és külföldi közönségsikert aratott csaknem harmincéves pályafutása során a magyar színpadoktól Hollandia, Németország, Ausztria – például a Volksoperben – és Olaszország jelentős helyszíneiig, rangos kitüntetésekkel ismerték el pályáját. Aki még emlékszik e szerepére, vagy később például Szilágyi Erzsébetjére, Turandotjára és más alakításaira, tudhatja: elképesztő könnyedséggel, tehetséggel és lélekkel énekelte a legnehezebb áriákat is. A könyvben Fekete Veronika önmagával szemben humorosan kritikus, sorsának fordulópontjait elemző nyerseséggel meséli el – és azt, hogy abba kellett hagynia a pályáját, harag, személyeskedés nélkül rögzíti. „El akarom mondani a világnak, hogy nem ment el a hangom (…). Engem nem engedtek tovább dalolni. Ezt nem szakmai, hanem személyes indokokra alapozták” – olvashatjuk. Még zenészkörökben is kevesen, de azért jó néhányan tudják, hogy ki volt ez az illető. A később operaházi portásként (!) dolgozó, majd napjainkban az előadások feliratozását végző énekesnő a magánéletéről is beszél. Betegség miatt csecsemőkorában halláskárosulttá vált, ma már felnőtt fiáról, énekben tehetséges lányáról, a szerelmeiről, csalódásairól, egészségügyi problémáiról éppúgy, mint legbensőbb félelmeiről, kétségeiről – és nagyképűségtől mentesen az egyébként teljesen nyilvánvaló tehetségéről is. A kötet műfajánál, a művészportrénál meglehetősen szokatlan a több helyütt megdöbbentő őszinteségű szöveg, Várkonyi Judit merész, de a végeredmény alapján jó választásnak bizonyuló döntése, persze a főhős beleegyezésével. Amelyben Fekete Veronika önmagát sem kíméli, és amely sodorja magával az embert, egyúttal – valószínűleg nem szándékosan – rámutatva a világszínvonalú operaénekeseink menedzselésében mutatkozó hiányosságokra. De mindezek mögött ott húzódik az életerő, a színpadi ember számára hatalmas tragédiát jelentő váltás utáni talpra állás képessége, a sajátos önfelismerés és önanalizálás útja, de leginkább a szeretet. Ez az állandóan változó hangulatú kötet és a benne kirajzolódó, drámai életút meglátásunk szerint filmre kívánkozna.
