Nagy sikerrel szerepelt nemrég a torontói nemzetközi filmfesztiválon Fabricius Gábor magyar rövidfilmrendező Sintér című, tizenkét perces filmje. A reklámszakemberként ismertté vált alkotó máris új filmjén dolgozik: egy jellegzetes közép-európai történetbe ágyazva, főhőseinek életén és sorsának alakulásán keresztül mesél a berlini fal leomlása óta eltelt huszonöt évről. Vele beszélgettünk.
– Milyen benyomásokkal tért haza a torontói fesztiválról?
– Egészen elképesztő volt a fesztivál professzionalitása. Nagyon sok olyan rangos filmfesztivál van, elsősorban Európában, amely a művészfilmeket, a szerzői alkotásokat helyezi előtérbe. A torontói ehhez képest a kereskedelmi szempontokra jobban figyel, ennyiben más a fókusza, de az elbírálás szempontjai nem függenek a piacosíthatóságtól. Háromezer-ötszáz rövidfilm közül választották ki azt a húszat, amelyet a fesztiválon bemutattak. De folyamatosan konferenciákon és workshopokon ültem, tehát fontos része a programnak egyfajta képzés is, sőt, ezen túl a kapcsolatépítésre is nagy hangsúlyt fektetnek, hiszen leültettek például a berlini filmfesztivál és a Sundance válogatójával, producerekkel is, akik elmondták a véleményüket az ott bemutatott Sintér című filmemről, és tanácsokat adtak.
– Tehát úgy tért haza, hogy tele van a zsebe szerződésekkel?
– Ez csak egy rövidfilm volt, nem jutottam odáig.
– De úgy tudom, máris újabb filmen dolgozik.
– Egy forgatókönyvírói munka van folyamatban, hárman dolgozunk az ötleten. Olyan témát igyekszünk feldolgozni, amelyet mindhárman fontosnak tartunk: Európa és Közép-Európa, központ és periféria viszonyáról szól. Nagyon izgalmas történet, különösen úgy, hogy láttuk azt a huszonöt évet, amelyik a berlini fal leomlása óta meghatározta az életünket. De nem történelmi film lesz, nem a múltban játszódik, és nem konkrétan erről a huszonöt esztendőről szól, hanem ez csak a cselekmény keretét adja. Ugyanakkor mindebből kirajzolódik az is, hogy ma hol tart ez a régió.
– Mikorra várható, hogy film lesz ebből az elképzelésből?
– Az elmúlt négy évben olyan forgatókönyvírói, főként londoni egyetemi kurzusokra jártam, ahol olyan emberek tanítottak, akik nagy stúdióknak dolgoznak, vagy független alkotók mellett váltak ismertté. Aztán létrehoztam egy stábot, amellyel ezeket a filmterveket fejlesztjük. Ez a fejlesztői munka lassan már egy éve tart, de majd csak akkor szeretnék vele előállni, ha úgy érzem, egésszé állt össze. Nem áll rosszul a forgatókönyv, de nincs még olyan szinten, hogy beadjam pályázatra.
– Ön korábban reklámszakemberként vált ismertté, honnan jött most ez a váltás, az érdeklődés a filmezés iránt?
– A reklám alkalmazott műfaj, amelyben gyakorlatilag fix megrendelések szolgálatába állítja az ember a kreativitását. Tizenöt-húsz éven át csináltam ezt, de ezzel párhuzamosan a film folyamatosan jelen volt az életemben, sőt, korábban a videoművészet és az intermediális dolgok is érdekeltek. Láttam azonban, hogy igazi hatást a cselekmény struktúrája, az a fajta energia és ritmus képes elérni, amit a történet narratívája tud adni az embereknek. Ez az, aminek igazából ereje van. Az utóbbi három-négy évben Pusztai Ferenccel, a KMH Film nevű cégnél kezdtem el játékfilmekkel foglalkozni. Így készült el a Bianka című rövidfilm, amely tulajdonképpen egy fikciós történet, de végül is a cigánygyilkosságokkal foglalkozott, majd jött a Sintér, amely furcsa társadalmi-gazdasági, de személyes dráma is egyben, s a főhősén keresztül feszeget morális-etikai kérdéseket.
– Honnan ez az érdeklődés a sokszor lenézett cselekményesség, a történetmesélés iránt?
– Talán onnan, hogy mindezzel párhuzamosan írok egy regényt is. Habár végzettségem miatt vizuális irányból érkezem, igazából mégis az írás kezdett el érdekelni évekkel ezelőtt, megjelent egy novelláskötetem is, Puha neon fejlövés címmel. Az írásban találom meg azt, hogy nagyon komplex hátterű dolgokról intim módon beszélhessek, de úgy, hogy annak a tartalmi elemei előtérben legyenek. Hiszen például a képzőművészetben a tartalmi kérdések sokszor az esztétikai problémák mögött húzódnak meg. Ezek nagyon fontos kérdések, s egyúttal izgalmasak is, ellenben úgy gondolom, hogy igazából tartalmi kérdéseken keresztül lehet megszólítani az embereket. Az irodalom mellett pedig a film az egyetlen olyan vizuális műfaj, amely ugyanazt a fajta írott narratívát és tartalmi felületet magában foglalja. Ez vezetett hát el a filmezéshez. Sokáig a reklámszakmában dolgoztam, ami számomra megélhetési történet volt. Arra jó, hogy az ember megéljen belőle, és eltartsa a családját. De nem nagyon találni Magyarországon olyan filmest, aki abból él meg, hogy filmeket készít. Vannak persze olyanok, akik úgynevezett közönségfilmeket készítenek, de én ebben is egyfajta egyensúlyt szeretnék megtalálni: nem feltétlenül az a cél, hogy minél többen megnézzék a filmet – de az igenis cél, hogy sokan megnézzék, és cél az is, hogy piacosítható legyen, s nézhető alkotás készüljön el. De nem vagyok hajlandó feláldozni az üzenetet és a tartalmai elemeket csak azért, hogy minél többen nézzék meg.
– A magyar film az elmúlt évtizedben mintha megrekedt volna a két végletben, és nem találná a középutat. Készültek nagyon közönségidegen, művészkedő filmek is.
– Azt mondanám, hogy ezek olyan szerzői filmek, amelyekben a készítő nincs tekintettel a közönségre, vagy pedig csak nagyon szűk rétegre van tekintettel.
– Másfelől pedig készültek nagyon közönséges közönségfilmek. Ezeknek sokszor már a plakátjuk is riasztó.
– Valóban, én is rendszeresen így jártam az elmúlt években: megláttam egy plakátot, és azt mondtam, hogy erre én biztosan nem vagyok kíváncsi.
– Jól értem tehát, hogy a művészként, rövidfilmrendezőként véglet között próbál valamiféle középutat találni?
– Igen, de közben mégis volt néhány nagyon sikeres film, amely megtalálta ezt a középutat. Ha például megnézzük Antal Nimród Kontrollját, az egy abszolút jól elgondolt, precízen kisúlyozott történet. De a torontói filmfesztivál programjában is nagyon sok ilyen filmet láthattunk. Csak hát, mint egyébként az élet minden területén, a harmónia és a balansz megtalálása nagyon nehéz belső munka. Szeretném megtalálni azt az egyensúlyt, amelyben meg tudok úgy állni, hogy fel van töltve a film. Viszont úgy szeretném feltölteni, hogy megközelíthető legyen, hogy ne idegenítsen el embereket. Azt hiszem, a reklámszakmában eltöltött idő ehhez nagyon sok tapasztalatot adott.
