A Kossuth tér újjáalakításában való részvétel lehetősége számomra olyan érték, amely kapcsolódik a téralkotáshoz, a házhoz és a saját emlékeimhez – fogalmaz Callmeyer Ferenc Ybl-díjas építész, az 1956-os véres csütörtök egyik túlélője. A művész a múlt héten a Magyar Művészeti Akadémia Építészeti Tagozatának díjában részesült.
– Van- e olyan munka, amelyet kiemelne igen gazdag életművéből?
– Az egyik, ifjúkorom telivér építészete ma már műemlék: a badacsonyi kikötő rendezése és a Tátika étterem, a másik pedig az ’ 56-os, Véres Csütörtök elnevezésű emlékmű a Kossuth téren, a Földművelési Minisztérium árkádja alatt. Azt lehet mondani, hogy ez a két kedvenc alkotásom, amelyek közé be lehet feszíteni az életművemet.
– Ez utóbbi az 1956-os véres csütörtökön tapasztalt személyes emlékei miatt is fontosak.
– Igen, hiszen magam is a túlélők között vagyok. Építészként a Kossuth téren két alkotással vagyok jelen: az említett Véres Csütörtök című emlékművel és egy szintén az akkori korra jellemző építészeti objektummal. Az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság számára készítettem egy épülettervet a tér sarkára, a metró kijáratához. Később aztán elvették tőlem ezt a munkát, azaz átterveztették, mert az akkori hatalom úgy találta, hogy „az állambiztonság szempontjából fontos épületet nem tervezhet egy horthysta ezredes fia”. Odaadták egy másik tervezőintézetnek, amely sok mindent megtartott belőle, de átterveztette a homlokzatot.
– Begyógyult azóta ez a seb?
– Szívmelengető, hogy nem oly rég fiatal építészek felkértek arra, hogy kísérjem figyelemmel a Kossuth tér kialakítását. Úgy találták, hogy át kell tervezni a szóban forgó épületet az én régi tervem szerinti homlokzattal. Egyébként azért volt annyira fontos ez az ingatlan az állambiztonság szempontjából, mert Rákosi Mátyás óvóhelye nyílott bele. Kérdéses, hogy mikor fog elkészülni, de a szándék megvan. Emellett felkérést kaptam a téren található tükröződőmedence oldalfalának a kialakítására is. Különösen becsülöm ezt a medencét, amelyből az országház épülete tekint vissza. Körülbelül hetven centiméteres, függőleges falába rozsdamentes acélgolyók lesznek illesztve, amelyeken a víz csobog majd, és egy akkor írt versem első sora lesz belevésve arany betűkkel. Így hangzik: „Vérnyomos utcákon lyukasak a falak / És lyukas zászló is mely alatt egy nép a FÉNY felé haladt”.
– Hol lesz az '56-os múzeum?
– A föld alatt megtalálták a Parlament szellőzőalagútjait, gyönyörűen boltozott pincék, ebben lesz a múzeum. A tér déli oldalán korlát között megy le egy lépcső ebbe a térbe, a két korlát anyaga hat milliméteres acéllemez, amelyet ronggyá lövetünk. Ezzel térbeli háromszög keletkezik a tényleges lövések, a szimbolikus golyók és a medence között. A Kossuth tér újjáalakításában való részvétel lehetősége számomra olyan érték, amely kapcsolódik a téralkotáshoz, a házhoz és a saját emlékeimhez.
– Mennyire élesen él önben a forradalom napja?
– Pontosan emlékszem mindenre: kíváncsiságom okán keveredtem bele az ott felvonuló öt vagy hat orosz tankot kísérő tömegbe. A tankok lehorgonyoztak a Parlament bejáratánál. A Nemzeti Múzeum fotótárából jóval később előkerült kép is idézi, ahogy a tankok mellett állok. Lövéseket hallottunk, de akkor nem tudtuk felmérni, hogy merről jönnek a hangok. Egyetlen lehetőségünk volt, hogy a Földművelési Minisztérium árkádja felé meneküljünk. A beözönlő tömeg beszorított egy sarokba, szörnyű puffanásokat hallottam, vérrel, agyvelővel fröcskölődtem. Előttem állt egy idős néni, aki azt kérte, fogjam meg, mert lenyomják, segítettem, de később el kellett engedjem. Felkapaszkodtam a magasföldszint ablakába, közben meglőtték a kezemet, véreztem, az ott álló emberek pedig a lábam után kaptak, mint egy szalmaszálba. Szerencsére a cipőm a kezükben maradt, én pedig beestem, és a belső udvaron keresztül a melléklépcsőházba jutottam, ott elájultam, s fellocsoltak. 1998-ban találkoztam az akkori államtitkárral, Tamás Károllyal, aki elmondta, hogy ő volt az, aki engem fellocsolt. A forradalom tüzében megfogadtam, hogyha onnan kikerülök, akkor a sok száz elesett embernek emléket fogok állítani.
– Hogy látja Budapest megújulását, illetve az arra irányuló törekvéseket?
– A magyar építész sorsa az, hogy vállalnia kell, épületei jelentős része nem fog elkészülni. Amikor elkezdtem a munkámat, olyan emberek közé kerülhettem, mint Hajós Alfréd, Medgyaszay István, akiknek ittam a gondolatait. Az ő elveiket próbáltam magamévá tenni. Mindegyikük elbeszéléséből az derült ki, hogy a magyar paraszti építészetet tartották hitvallásuknak: a magyar paraszt egyszerűsége, józansága benne volt az épületeikben, akárcsak a francia Le Corbusier-ében, aki a magyar Alföld formavilágából sokat magáévá tett. A badacsonyi Tátika étterem terve is ebből a hitvallásból született. Budapesten én legjobban a Tenke Tiborral együtt tervezett újpalotai városrészt szeretem. Hitvallásunkat vittük bele, egy akkor megépült francia város hazai megfelelőjét szerettük volna megvalósítani. Örömmel tapasztalom, hogy Tarlós István főpolgármester úr nagyon hamar abba az irányba indult, ami a mi elképzelésünk is. Budapest Champs Elysées-je a Duna-part, erre kell hangolni a főváros egész rendezési tervét.
