Keller András, a Concerto Budapest karmestere és zeneigazgatója a szeptember 22-ei évadnyitó koncertjükről mesélt lapunknak. A Zeneakadémia hivatalos rezidens zenekara a Művészetek Palotájában Mahler IX. szimfóniájával és Schubert Rosamunda-nyitányával is megörvendezteti a közönséget.
Rendkívül bonyolult zeneművet választott az évad első koncertjére. Miért fontos és különleges Mahler zenéje ön szerint?
Nagyon későn szerettem meg Mahler zenéjét, és sokáig szégyelltem, hogy valami miatt nem kerültem hozzá közel. Akkoriban még messze voltam a "dirigálástól", tetszett a zenéje, de valami kapocs hiányzott.
Keller András hegedűművész-karmester 1987-ben alapította a Keller-vonósnégyest, mellyel 1990-ben a világ két legfontosabb nemzetközi versenyét is megnyerte.1995-ben Liszt-díjjal tüntették ki, 2012-ben pedig megkapta a Bartók-Pásztory-díjat is. 2007. augusztus 1-jétől a leköszönő Ligeti András után a Liszt-díjas hegedűművész a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar (jelenlegi nevén Concerto Budapest) zeneigazgatója. A Concerto Budapest 2013 őszétől a Zeneakadémia hivatalos rezidens zenekaraként működik.
Mikor először vezényeltem az I. szimfóniáját, azonnal megérintett, magával ragadott, és elhatároztam, hogy minden évben megtanulok egy nagy Mahler-szimfóniát. Eddig az első, második, negyedik és ötödik szimfóniát játszottuk, és most következik a kilencedik. Külön-külön is órákat lehetne beszélni a művekről, de igazából nem lehet körülírni, megfogalmazni ezt a zenét. Pont ez a lényege Mahlernek, hogy olyan módon ragadja meg az emberi lélek belsejét, olyan tudatalattikat tud megjeleníteni, amire hasonló módon szerintem más művész nem volt képes a zenetörténetben.
A IX. szimfónia az emberi lét küzdelmét, dicsőségét és az élet elmúlását ábrázolja példátlan módon. A műnek jelentőségében Beethoven IX. szimfóniája mellett van a helye véleményem szerint. Persze más értelemben: Beethovennél győzedelmeskedik a lélek, míg Mahlerében az elmúlásé a végső szó.
Ez Mahler utolsó befejezett darabja. Félt ettől a műtől, valójában ezzel búcsúzott az élettől. Még elkezdte a tizediket, amit már nem tudott befejezni. Sokan ismerik ezt a darabot, de az utolsó tétel az, ami után megszűnnek a szavak. Olyan hatása van annak a résznek, mikor véget ér az emberi lét, olyan szinten rendíti meg a hallgatót és az előadót, ami nagyon ritkán fordul elő. A zene ereje életre szóló élményt ad, még körülírni is nehéz.
Ha érzelmileg ez egy ilyen bonyolult mű, hogyan segít a fiatalabb zenekari tagoknak abban, hogy felnőjenek a feladathoz?
Próbálom minden energiámmal átadni nekik a mű lényegét. A Zeneakadémián a tanítás elsősorban a szólistaképzésre fókuszál, ugyanakkor a zenészek legnagyobb százaléka a zenekari pályán találhatja meg jövőjét, de erre a pályára nincsenek eléggé felkészülve. Boldog vagyok, hogy létrejött a Zeneakadémia és a Concerto között a rezidensi státusz, mert a legkiválóbb akadémisták vesznek részt a munkánkban, és a zenekarunk szintén fiatal, de már tapasztalt muzsikusai mellett az egészen ifjak is nagyszerűen beilleszkednek. Képesek felvenni a munka ritmusát, sőt, olykor szárnyakat is kapnak. Hogy fel tudnak-e nőni Mahlerhez? Ehhez fiatalnak és nem fiatalnak minden esetben teljes lelki, szellemi és fizikai odaadás szükséges. És ez nem csak Mahler esetében igaz.Mahler IX. szimfóniája
A szimfónia kényelmes menetű Andante tétellel indul, amely csak helyenként gyorsul fel, a mondanivaló belső sodrásától hajtva. A szimfónia-nyitó tételek hagyományos drámaisága helyett ez inkább lírai jellegű, amelyben a dallamok kibontását a hegedűkre bízta a zeneszerző. A klasszikus szimfónia mozgalmas, feszes ritmusú scherzo-tétele helyén Mahler nem egy ízben alkalmaz stilizált Ländler táncot, amelynek kedélyes-érzelmes hangulata az osztrák nép és táj életét tükrözi. A harmadik tétel gyors rondójának a zeneszerző a Burleszk címet adta. Ez a nagyszabású, bővérű és lendületes darab tulajdonképpen zárótételnek illenék be (Mahler az V. szimfóniához írt hasonló finálét). A formabontó IX. szimfónia azonban lassú tétellel fejeződik be. Az Adagio terjedelmes indításánál csak vonóskart alkalmaz a zeneszerző, fokozatosan vonva be a muzsikálásba az együttes többi hangszerét. A befejezés ismét a vonósokon cseng ki, távolba veszően, halkan.
Leonard Bernstein, a Mahler-zene egyik apostola ezekkel a szavakkal illette a IX. szimfónia utolsó ütemeit:
"Azt hiszem, soha, semmilyen műalkotásban nem kerültünk ilyen közel a halálhoz, a mindent feladás valódi aktusához. Ijesztő és bénító, amint a hangzás fonalai megbomlanak. Remény és lemondás között kapaszkodunk beléjük. És ezek az élethez fűző, pókháló finomságú fonalak egymás után foszlanak szerte, semmibe tűnve beléjük kapaszkodó ujjaink közül. Csüngünk rajtuk, amint anyagtalanná semmisülnek. Kettőt tartunk még - majd csak egyet. Egyet - és hirtelen egyet sem. Egy dermesztő pillanatig csend van. Majd ismét egy szál, egy szakadt szál, két szál, egy... semmi. Megsemmisülve elveszítjük mind. De e veszteséggel aztán mindent elnyerünk.'"
"Azt hiszem, soha, semmilyen műalkotásban nem kerültünk ilyen közel a halálhoz, a mindent feladás valódi aktusához. Ijesztő és bénító, amint a hangzás fonalai megbomlanak. Remény és lemondás között kapaszkodunk beléjük. És ezek az élethez fűző, pókháló finomságú fonalak egymás után foszlanak szerte, semmibe tűnve beléjük kapaszkodó ujjaink közül. Csüngünk rajtuk, amint anyagtalanná semmisülnek. Kettőt tartunk még - majd csak egyet. Egyet - és hirtelen egyet sem. Egy dermesztő pillanatig csend van. Majd ismét egy szál, egy szakadt szál, két szál, egy... semmi. Megsemmisülve elveszítjük mind. De e veszteséggel aztán mindent elnyerünk.'"
A koncertről részletesebben a concertobudapest.hu oldalon olvashatnak.
