Lassan már önálló filmes műfajt is kialakíthatnának nihilfilm néven, hiszen teljesen mindegy, hogy napjaink Texasának kietlen tájain vagy egy posztapokaliptikus jövőben játszódnak, a Nem vénnek való vidék vagy a Cormac McCarthy másik regényéből készült Az út, esetleg a nemrég a mozikba került ausztrál Országúti bosszú és még sok más hasonló alkotás is lényegében ugyanarról szól.
Hogy a szabályozott civilizáción túl, ahol a rendfenntartó erők többé nem képesek ellátni feladataikat és előkerülnek a fegyverek, az egyedüli cél pedig a puszta túlélés lesz, hogyan válik az ember embernek farkasává, és miképpen törlődnek el a legalapvetőbb erkölcsök is – ebből a világból pedig nincsen kiút.
A Heli című, a hazai mozikban látható film napjainkban játszódik egy dél-amerikai kisvárosban, ahol a rendőrségnek már nem sok esélye van eredményesen felvenni a harcot a helyi drogkartellekkel. Őrült pénzek forognak kockán, és még a fegyverzet tekintetében is jócskán alulmaradnak a bűnözőkkel szemben. A címszereplő fiú igyekszik távol maradni a bajtól, egy autószerelő műhelyben éhbérért dolgozik éjszakánként, feleségével és kisgyermekükkel képtelenek lábra állni, ezért még mindig az egyre szűkösebb szülői házban húzzák meg magukat. Húga, Estela mindössze tizenkét éves, és ha sokat nem is ért még a világból, azt érzi, hogy itt számára sem túl jók az esélyek. Beleszeret egy tizenhét éves, rendőrnek készülő fiúba, abban reménykednek, hogy egy nap majd együtt megszöknek. Hamar kiderül azonban, hogy a srácnak erre konkrét terve is van: egyik este egy nagy zacskó kokainnal állít be a kislányhoz, hogy elrejtse otthonában, a por eladásából ugyanis lesz pénz olajra lépni, megesküdni és új életet kezdeni. A kábítószer eredeti tulajdonosai azonban hamar rájönnek, hol keressék a zsákmányt, lecsapnak a családi házra – és elszabadul a pokol.
Nehéz pontosan értelmezni, hogy Amat Escalante – egyébként a tavalyi cannes-i filmfesztiválon díjazott rendezése – mit akar pontosan mondani. A Heli egyrészt társadalmi körkép egy olyan világról, amelyben az emberi élet nem sokat ér, és már az egészen fiatal gyermekek is úgy szocializálódnak, hogy teljesen immunissá válnak az erőszakra, buli számukra, ha a bűnözők előttük kínoznak meg egy foglyot, és nemhogy eltakarnák a szemüket, még fel is veszik okostelefonnal, hogy utána feltöltsék a netre. De mindezt a film igencsak érintőlegesen, néhány hosszabb jelenet erejéig kezeli. Másrészt nyilván a drogkartellek uralta vidékekről sem próbált pontos dokumentumot készíteni, nem sokat tudunk meg róluk, csak a nyilvánvalót: hogy nem érdemes velük újat húzni, mert könnyen megjárhatja az ember. Escalante azonban láthatóan nem igazán akar sokkolni, az egész filmben szinte csak egyetlen erőszakos jelenetet látni, és ha már valaha láttunk vagy olvastunk egy bulvárosabb riportot erről a világról, akkor tudjuk, hogy ennél cifrább és még brutálisabb esetek is nap mint nap előfordulnak. A Heli visszafogott tempóban, lassú elbeszélésben és hosszú, csendes snittekben mutatja be a kilátástalanságot, az elveszett erkölcsöket és a totális közönyt, de leginkább csupán azt a hatást váltja ki a végére, hogy hálát adunk, hogy jobb helyre születtünk.
