Sokszor faluról falura jártak, furcsa viseletük és az arról lógó szerszámok miatt feltűnők voltak, nem csoda, hogy hamar a népi folklór részévé váltak. A Néprajzi Múzeum Megvetés és önbecsülés című tárlata igaz történeteken keresztül, szerteágazó módon mutatja be mások mellett a kéményseprők, a drótosok, a teknős cigányok, az üstfoltozók, az ablakosok, a festők és a mutatványosok életét a tizennyolcadik századtól a közelmúltig.
Régen is szerették az emberek kifigurázni az átlagostól eltérő szerzeteket, így farsang idején, a lakodalmak és mulatságok alkalmával előszeretettel öltöztek be kéményseprőnek, drótosnak, medvetáncoltatónak, vándorcigánynak. A tizennyolcadik századtól az önellátó életforma az Alföldön és a Dunántúlon egyre inkább háttérbe szorult, hiszen a földrajzilag kedvező területeken a túlnépesedés arra sarkallta a helyieket, hogy az ország középső régióiban vándoriparosként és kereskedőként próbáljanak megélhetést találni. A szakmájuk jellegzetes vonásait mind öltözködésben, mind felszerelésben viselő, már külsőségeikben is a messziről jött idegen benyomását keltő iparosok hamar bekerültek a folklórba, megjelenésük foglalkoztatta a falvak lakóit, és hamar legendák kezdtek róluk terjedni, s megszülettek a sztereotípiák. Ennek egyik legszemléletesebb példáját talán a kéményseprők alkotják, akikhez a mai napig sok babona kötődik. A foglalkozás már a tizenhatodik században elterjedt – a szakmabeliek jól felismerhető és látványos megjelenése, fekete ruhája és kormos ábrázata pedig kínálta magát a képzettársításoknak. Remekül lehetett riogatni velük a gyerekeket, már csak azért is, mert a kéményben dolgoztak, ahol a néphagyomány szerint a boszorkányok közlekednek.
A kiállítás címe, a Megvetés és önbecsülés a vándoriparosok kettős megítélésére utal. A sokszor családjuktól távol lévő, olykor állandó lakhellyel nem is rendelkező iparosok a társadalom számkivetettjeiként bóklásztak messzi vidékeken is – másrészt azonban szakmájuk elismert művelői voltak.
Mindezt jól illusztrálja a tárlat.
A foglalkozási ágakhoz szükséges eszközök mellett a kiállításon azok a termékek is helyet kaptak, amelyek a kétkezi munka dicséretével is felértek: a fából faragott tutajokon és teknőkön érezni az anyag formálásáért folytatott küzdelmet, mellettük dokumentumfilmek illusztrálják a kemény fizikai igénybevétellel létrehozható árucikkek születését, míg a kéményseprők kezükkel és lábukkal kitámasztva haladtak a ház teteje felé, keserves munkával kaparva tisztára a kémény falát.
A kosarak és a dróttermékek külön termet kaptak, ahol kiderül, hogy az ágazattal elsősorban a máshonnan kiszorultak kezdtek el foglalkozni, az igényt pedig az táplálta, hogy az emberek többsége szerette a háztartási eszközöket addig foltozni, amíg csak lehetett. A drótosok a használati cikkek és a javítás mellett idővel elkezdtek iparművészeti tárgyakat is alkotni, amelyekből Zsolnán – egész Európában egyedülálló módon – önálló kiállítóhely is nyílt, a Néprajzi Múzeumban pedig mások mellett életnagyságú ember- és állatbábuk illusztrálják az anyagban rejlő alkotói lehetőségeket.
A tárlat azonban nem csupán ezen a ponton lép a képzőművészet határmezsgyéjére. Kunffy Lajos festőt elsősorban a cigányság és a rá jellemző életmód érdekelte, gyakran harminc-negyven fő is nála vendégeskedett, hogy vászonra vigye őket, a művésznek pedig mindez nem kevés áldozatot jelentett, hiszen a modellek cserébe a szeretett nyárfáiból vittek el, hogy teknőt készíthessenek. Kunffy elhivatottan foglalkozott választott témájával, s amikor csak lehetősége és ideje volt, szinte kulturális antropológusként figyelte őket saját környezetükben. Lenyűgözte a közeg sok szempontból törzsies jellege. A művész a kiállításon olvasható visszaemlékezéséből kiderül, hogy mások mellett a sajátos, hosszú hajviseletük érdekelte megfestésükkor, éppen ezért, amikor az első világháború beköszöntével kopaszra nyírták a fejüket, aztán pedig a ráébredve a rövid frizura kényelmességére, a fiúgyermekek is elsajátították ezt a szokást, egyre inkább csak a női modellek vászonra vitele kezdte érdekelni. Nem sokkal később pedig maguk a cigányok is festeni kezdtek – a közülük kikerülő alkotók munkáin pedig érdekes megfigyelni, ahogyan saját magukra és társaikra tekintenek külső nézőpontból.
