Palicsi barátom kertjéből kiváló rálátás nyílik a népvándorlásra, élő egyenesben követheti az elhaladó embertömegeket, ugyanis utcájában vezet az út a zöldhatárra, Magyarország felé.
Innen már csak nagyjából öt kilométer. Éjjel van, külvárosi környék, nagy udvarokkal, kertes házakkal. Barátom is büszkén mutogatja pázsitját, sötétedés után bekapcsolja a locsolást, s nemcsak a növényzetnek, nekünk is jut belőle bőven, sőt, a friss pálinkájával is dicsekszik. Hogy belülre is jusson… Jól teszi, hiszen erényére válik.
S közben csak a kutyák ugatják meg az utcán elhaladókat, egy távolabbi szórakozóhelyről pedig idehallatszik a muzsikaszó, amolyan kocsmai, átlagon aluli, igénytelen, semmire sem jó. Ilyen egy átlagos szombat este a faluvégen.
Barátom már hónapok óta aggódva figyeli az elhaladó embertömegeket, rettegéssel beszél arról, hogy mi lesz ennek a vége. Nem várt fejleménye a világpolitika ilyen alakulásának, hogy ő, éppen ő, aki sohasem foglalkozott ilyesmivel, már a ruházatuk, viselkedésük, gesztikulációjuk alapján – ránézésre! – meg tudja mondani az elhaladó csoportokról, hogy honnan érkeznek épp. Ezek szírek, ezek afgánok, ezek nigériaiak – veti csak úgy oda, futólag, hiszen nem is erről folyik a szó.
Szombat éjjel azonban furcsa meglepetés érte: kurdok tébláboltak a vasúti töltésnél, majd elvonultak a ház előtt. A Jim Morrison-külsejű srácról semmiféle avatott szem meg nem mondta volna, hogy honnan érkezett. Kurdok eddig nem jöttek, ez most valami új…
Azok után, hogy a török légierő – az Iszlám Állam elleni küzdelem ürügyén – a múlt héten bombázni kezdte a törökországi kurdokat is, egy újabb régióból indította el a menekülők tízezreit. Az ország, amely száz év múltán is képtelen elszámolni a saját lelkiismeretével az örmény népirtás miatt, most egy másik, a területén kisebbségben élő népcsoportot vett célba. Nem kell, sőt, semmiképp sem szabad mentegetni a Kurdisztáni Munkáspárt fegyvereseit, ha terrortámadásokat követnek el, dehogyis; azonban nem tisztességes dolog összemosni egy olyan elborult elméjű szervezettel, mint a brutalitásáról elhíresült Iszlám Állam. Köszönjük hát meg Recep Tayyip Erdogan török elnöknek, hogy újabb menekültáradatot indított el a már egyébként is túlterhelt Nyugat-Európa felé.
A NATO jóváhagyásával.
S habár barátommal, miközben a friss pálinkáját kóstolgatjuk a palicsi éjszakában, nem értjük egészen pontosan, hogy történhet meg ilyesmi, ugyanúgy nem értik az utcán elvonuló kurdok sem, akiket épp megugat a szomszéd kutyája. Csak azt fájlalom, hogy újabb száz év múltán ezzel sem tudnak majd elszámolni, sem Ankarában, sem Nyugaton.
