Abu-Dzabi, Doha, Rijád és Maszkat az utóbbi években a nemzetközi konfliktusok rendezésének fontos helyszíneivé váltak. Az ukrajnai háborútól a gázai tűzszüneten át az iráni atomprogramig a nagyhatalmak és a szemben álló felek egyre több ügyben fordulnak az arab monarchiákhoz. A térség diplomáciai súlyának növekedése mögött nemcsak a gazdasági erő, hanem a több irányba kiépített politikai kapcsolatrendszer és a közvetítői szerep tudatos felvállalása is áll.
Az Egyesült Arab Emírségek fővárosában, Abu-Dzabiban november 10-én és 11-én tartottak amerikai–orosz–ukrán tárgyalásokat és a felek elvileg egy nagyszabású hadifogolycserében állapodtak meg. A megbeszélések különös jelentőségét az adja, hogy Moszkva és Kijev képviselői kilenc hónapos szünet után ültek ismét közvetlenül tárgyalóasztalhoz. Az Egyesült Államokat Donald Trump különmegbízottja, Steve Witkoff, valamint az elnök veje, Jared Kushner képviselte.
A napirenden a háború lezárása, a biztonsági garanciák, a hadifogolycserék és az európai biztonsági rendszer jövője is szerepelt. A találkozó létrejötte is jelzi, hogy Washington megfelelő helyszínnek tartja az Emírségeket egy rendkívül érzékeny konfliktus rendezéséhez.
Nem elszigetelt eseményről van szó. Az utóbbi években az Öböl menti monarchiák és a hozzájuk kapcsolódó közel-keleti diplomáciai központok egyre gyakrabban adtak otthont olyan tárgyalásoknak, amelyeknek korábban Washington, Genf, Bécs vagy más hagyományos diplomáciai központok szolgáltak helyszínül. A változás mögött egy hosszabb folyamat húzódik meg. a térség államai már nem pusztán a nagyhatalmi politika szereplőiként, hanem annak alakítóiként is igyekeznek fellépni.
Az ukrajnai háborútól a gázai konfliktusig
A leglátványosabb példát az ukrajnai háborúval kapcsolatos diplomáciai kezdeményezések jelentik. Szaúd-Arábia 2023 augusztusában Dzsiddában rendezett nemzetközi tanácskozást az ukrajnai konfliktus békés rendezéséről. A találkozón több mint negyven ország képviselői vettek részt, köztük az Egyesült Államok, Kína, India és több európai állam politikusai. Oroszország nem kapott meghívást, a megbeszélés célja elsősorban az volt, hogy a nyugati országokon túl a globális dél államait is bevonják a békerendezésről folytatott párbeszédbe.
A szaúdi diplomácia szerepe 2025 februárjában új szintre emelkedett, amikor Rijádban amerikai és orosz küldöttségek tárgyaltak a kétoldalú kapcsolatok helyreállításáról és az ukrajnai háború lezárásának lehetőségeiről. Ez volt az első magas szintű amerikai–orosz találkozó a háború kitörése óta. Márciusban az amerikai és az ukrán delegáció is a szaúdi fővárosban folytatott egyeztetéseket. A március 11-i találkozón Ukrajna elfogadta az Egyesült Államok által javasolt, harmincnapos ideiglenes tűzszünetet, amennyiben Oroszország is beleegyezik és végrehajtja azt. Washington vállalta az Ukrajnának nyújtott hírszerzési információk megosztásának és a katonai támogatásnak az újraindítását.
Szaúd-Arábia más konfliktusok rendezésében is közvetítőként lépett fel. Dzsiddában 2023 májusában kezdődtek meg a szudáni hadsereg és a vele szemben álló önálló parancsnoksággal rendelkező félkatonai szervezet, a Gyorsreagálású Támogató Erők közötti tárgyalások. Rijád az Egyesült Államokkal együtt próbált humanitárius tűzszünetet és a segélyszállítmányok bejutását biztosító megállapodásokat elérni. Bár a felek közötti harcok folytatódtak, a szaúdi közvetítés fontos nemzetközi diplomáciai szerepet biztosított a királyságnak.
A gázai háborúban Katar vált az egyik legfontosabb közvetítővé. Doha Egyiptommal és az Egyesült Államokkal együtt vett részt az izraeli túszok és a palesztin foglyok szabadon bocsátásáról szóló tárgyalásokban. A 2023. novemberi megállapodás eredményeként több mint száz túsz szabadulhatott ki, a közvetítés pedig a későbbi egyeztetések során is folytatódott. Katar 2025-ben ismét fontos szerepet játszott az Izrael és a Hamász közötti tűzszüneti és fogolycsere-megállapodás létrehozásában.
A folyamatnak Egyiptom is meghatározó szereplője volt. A 2025. október 9-én létrejött gázai megállapodás után október 13-án Sarm es-Sejkben nemzetközi békecsúcsot rendeztek, amelyet Abdel-Fattáh esz-Szíszi egyiptomi elnök és Donald Trump amerikai elnök közösen vezetett. A találkozón számos arab, európai és ázsiai ország vezetője vett részt, köztük Magyarország képviselője is. A csúcstalálkozó a gázai háború lezárásáról, a túsz- és fogolycseréről, az izraeli kivonulásról és a humanitárius segítségnyújtásról szóló megállapodás végrehajtására és a térség hosszabb távú stabilitásának előmozdítására összpontosított.
Fontos azonban hangsúlyozni, hogy Sarm es-Sejk nem öböl menti város, hanem az egyiptomi Sínai-félszigeten található, ugyanakkor a térség tágabb diplomáciai hálózatának egyik meghatározó központja.
Maszkat, a kényes amerikai–iráni párbeszéd helyszíne
Omán fővárosa, Maszkat szintén különleges helyet foglal el a nemzetközi diplomáciában. Az ország hosszú ideje közvetítő szerepet vállal Washington és Teherán között, és olyan időszakokban is fenntartotta a kapcsolatokat mindkét féllel, amikor a két ország között gyakorlatilag megszűnt a közvetlen politikai párbeszéd. Omán 2025-ben és 2026-ban is helyszínt biztosított az amerikai–iráni nukleáris tárgyalásoknak. Ezeken az egyeztetéseken nem csupán az urándúsítás és a nukleáris program korlátozása, hanem a szankciók, a teheráni rakétaprogram és a térség biztonsági helyzete is napirendre került.
A katari diplomácia más konfliktusokban is bizonyította közvetítői képességét. Doha adott otthont az Egyesült Államok és a tálibok közötti tárgyalásoknak, amelyek 2020 februárjában az amerikai–tálib megállapodás aláírásához vezettek. A dokumentum az amerikai csapatok afganisztáni kivonásának feltételeit és a későbbi afgán belső tárgyalások kereteit rögzítette. A katari fővárosban 2020 szeptemberében megkezdődtek az afgán kormány és a tálibok közötti közvetlen béketárgyalások is.
Az Egyesült Arab Emírségek nemcsak az ukrajnai konfliktusban vállalt közvetítő szerepet. Abu-Dzabi több alkalommal segített az orosz és ukrán hadifoglyok cseréjében, de az amerikai és az orosz fél közötti fogolycserében is közreműködött. A két ország közötti kapcsolatok fenntartása lehetővé tette, hogy az Emírségek olyan humanitárius ügyekben is közvetítsen, amelyekben a közvetlen diplomáciai csatornák korlátozottan működtek.
Miért éppen az Öböl menti országok?
A diplomáciai szerepvállalás erősödésének több, egymással összefüggő oka van. Ezek közül az első a gazdasági és pénzügyi súly. Szaúd-Arábia, Katar és az Egyesült Arab Emírségek az energiahordozókból származó bevételeiknek, valamint a gazdaságuk tudatos diverzifikációjának köszönhetően olyan pénzügyi mozgástérrel rendelkeznek, amely a hagyományos közvetítői szerepnél jóval többet tesz lehetővé. Nemcsak biztonságos tárgyalási helyszínt tudják biztosítani, hanem gazdasági ösztönzőket, beruházásokat, újjáépítési forrásokat és humanitárius segítséget is fel tudnak ajánlani.
A második tényező a diplomáciai kapcsolatok sokirányúsága. Az Öböl menti monarchiák nem kötelezték el magukat kizárólag egyetlen nagyhatalmi központ mellett. Miközben szoros biztonsági és gazdasági kapcsolatokat ápolnak az Egyesült Államokkal, Kínával és Oroszországgal is igyekeznek fenntartani az együttműködést. Szaúd-Arábia például az OPEC+ keretében Moszkvával is együttműködik, miközben Washingtonnal továbbra is stratégiai kapcsolatokat tart fenn. Az Egyesült Arab Emírségek pedig egyszerre építette ki kapcsolatait a nyugati országokkal, Oroszországgal és Kínával.
Ez a többirányú külpolitika különösen értékessé teszi őket olyan konfliktusokban, amelyekben a hagyományos nyugati közvetítők valamelyik fél szemében eleve elfogultnak számítanak. A közel-keleti monarchiák gyakran olyan szereplőkkel is képesek tárgyalni, akikkel az Egyesült Államok vagy az európai országok közvetlen kapcsolata korlátozott vagy politikailag nehezen vállalható.
A harmadik tényező a közvetítői szerep tudatos külpolitikai stratégiává emelése. Katar esetében a párbeszéd és a konfliktusok békés rendezésének támogatása a külpolitika egyik meghatározó eleme. Omán hagyományosan a visszafogott, diszkrét diplomáciát részesíti előnyben, és nem törekszik arra, hogy minden tárgyalást látványos politikai eseménnyé alakítson. Az Egyesült Arab Emírségek és Szaúd-Arábia viszont az utóbbi években egyre aktívabban igyekszik nemzetközi politikai súlyt szerezni a közvetítői szerep révén.
A negyedik tényező a térség biztonsági és infrastrukturális adottsága. Az Öböl menti államok modern repülőterekkel, szállodákkal, nemzetközi közlekedési kapcsolatokkal, fejlett kommunikációs infrastruktúrával és jelentős biztonsági kapacitásokkal rendelkeznek. A világ politikai és gazdasági vezetői rövid idő alatt elérhetik ezeket a fővárosokat, ahol a tárgyalásokhoz szükséges feltételek is rendelkezésre állnak. A politikai semlegesség mellett tehát a gyakorlati szempontok is számítanak.
A közvetítés önálló geopolitikai eszközzé vált
Az Öböl menti országok diplomáciai felemelkedésének van egy további, kevésbé látványos, de legalább ilyen fontos következménye. A közvetítői szerep ugyanis önmagában is politikai befolyást teremt. Aki helyszínt biztosít egy tárgyaláshoz, kapcsolatot tart fenn az egymással szemben álló felekkel, és lehetőséget teremt a megállapodások előkészítésére, az a konfliktus utáni politikai rendezésben is nagyobb beleszóláshoz juthat.
Ez különösen fontos a Közel-Keleten, ahol a háborúk lezárása után rendszerint újjáépítési, gazdasági és biztonságpolitikai kérdések egész sora vár megoldásra. A közvetítő országok nemcsak a békefolyamatban, hanem az azt követő gazdasági együttműködésben is pozíciókat szerezhetnek.
A folyamat ugyanakkor nem jelenti azt, hogy az Öböl menti monarchiák minden esetben semlegesek, vagy hogy közvetítésük automatikusan eredményes. Saját regionális érdekeik vannak, és az egyes országok között is jelentős különbségek mutatkoznak. Katar például hagyományosan szoros kapcsolatokat tart fenn olyan politikai szereplőkkel is, akikkel más arab államok nem kívánnak közvetlenül tárgyalni. Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek pedig elsősorban saját regionális biztonsági és gazdasági érdekeik alapján alakítják külpolitikájukat. A közvetítői hitelesség fenntartása ezért folyamatos diplomáciai egyensúlyozást követel.
A nagyhatalmak számára mindazonáltal egyre fontosabbá vált ez a térség. Washingtonnak szüksége van olyan partnerekre, amelyek képesek kapcsolatot teremteni Moszkvával, Teheránnal vagy a különböző közel-keleti fegyveres és politikai szervezetekkel. Oroszország számára az Öböl menti államok olyan partnerek, amelyekkel a nyugati szankciók és politikai elszigetelődés körülményei között is fenntartható a párbeszéd. Kína pedig gazdasági és diplomáciai jelenlétének erősítésével párhuzamosan szintén érdekelt a térség stabilitásában.
Mindez azt jelzi, hogy az Öböl menti monarchiák nem egyszerűen a nagyhatalmi versengés passzív szereplői. Saját gazdasági és politikai eszközeikre támaszkodva igyekeznek alakítani a nemzetközi folyamatokat, miközben a nyugati, orosz és ázsiai hatalmak számára is nélkülözhetetlen partnerekké válnak.
Az Abu-Dzabiban most lezajlott orosz–ukrán tárgyalások ennek a változásnak újabb látványos példáját jelentik. A diplomáciai súlypontok átrendeződése nem azt jelenti, hogy Washington, Brüsszel vagy Genf elveszíti jelentőségét. Inkább arról van szó, hogy a nemzetközi konfliktusok rendezésében egyre több szereplő és egyre több diplomáciai központ jelenik meg. Az Öböl országai pedig felismerték, hogy a közvetítés nem pusztán presztízskérdés. A nemzetközi tárgyalóasztal mellett megszerzett hely a politikai befolyás egyik legértékesebb eszközévé vált.
