Több ezer sziget, vulkáni kőzet és egyre szélsőségesebb monszunesők. Ezek Indonézia geológiai adottságai, amelyek önmagukban is folyamatos kihívást jelentenek. A helyzetet azonban katasztrófává teszi, hogy az ország gazdasági motorját jelentő iparágak szisztematikusan pusztítják a hegyoldalakat megkötő trópusi esőerdőket. Az egyre gyakoribb, falvakat elmosó villámárvizek és sárlavinák megmutatják mit is tesz valójában a kormány a megoldásért.
A több mint 17 ezer szigetből álló trópusi ország a Csendes-óceáni Tűzgyűrűn fekszik, így a gyakori földrengések és a vulkáni tevékenység miatt a hegyoldalak talajszerkezete eleve rendkívül instabil. Ehhez társul az évi két monszunszezon, amelyet a klímaváltozás és a La Niña/El Niño jelenség egyre intenzívebbé és kiszámíthatatlanabbá tesz.
Normál esetben az esőerdők sűrű lombkoronája felfogja a csapadék jelentős részét, a fák kiterjedt gyökérzete pedig szivacsként szívja magába a vizet, miközben ezzel rögzíti a talajt. A hegyoldalak lecsupaszításával azonban ez a természetes védvonal eltűnik: a lezúduló esővíz gátak nélkül, hatalmas sebességgel mossa le a fellazult földet, ami gyilkos villámárvizeket és sárlavinákat okoz.
A pusztítás gazdasági okozója
Az erdőirtások hátterében kőkemény nemzetközi és hazai gazdasági érdekek húzódnak. Indonézia a világ legnagyobb pálmaolaj-termelője és -exportőre, a globális kínálat több mint felét adja. Bár a nagyvállalatok papíron elkötelezték magukat a fenntartható, erdőirtás-mentes ellátási láncok mellett, a gyakorlatban a kistermelők és alvállalkozók – különösen Szumátrán és Borneón – továbbra is illegális égetéssel vagy tarvágással tisztítják meg a területeket az új ültetvények számára.
Még ennél is agresszívabb környezetkárosítást hozott az úgynevezett nikkel-boom. Az elektromos járművek (EV) akkumulátoraihoz elengedhetetlen fém iránti globális kereslet az egekbe lőtt. A kitermelés központjaiban – Közép- és Dél-Celebeszen (Sulawesi), valamint a Maluku-szigeteken – az új ipari parkok és bányák nyitása hatalmas őserdő-területek letarolásával jár.
A helyzetet a Mongabay információi szerint tovább súlyosbítja a hagyományosan nagy erdőpusztító fa- és papíripar, amely főként a szénnyelőként is kulcsfontosságú tőzeglápos erdőket fenyegeti, valamint a feketepiacot tápláló, engedély nélküli kisüzemi arany- és homokbányászat. Utóbbiak jellemzően közvetlenül a folyópartokon és a meredek hegyoldalakon dolgoznak, teljesen aláásva a hegyek statikáját.
„Váratlan” következmények
A környezeti beavatkozások következményei szigetenként eltérő, de egyaránt pusztító formában jelentkeznek. A sűrűn lakott, hegyvidéki Nyugat-Jáván a mezőgazdasági terjeszkedés és a teraszos földművelés miatt már alig maradt eredeti erdőtakaró. A heves esőzések itt szinte minden évben teljes falvakat temetnek maguk alá.
Nyugat-Szumátra tartományban a vulkáni hamu és a csapadék elegye gyakran alkot úgynevezett „hideg lávát” (lahar), amely a tarvágott hegyoldalakról akadálytalanul zúdul a völgyekben fekvő településekre. Celebesz szigetén pedig a csuszamlások a nikkelbányászat miatt nemcsak földet, hanem mérgező, nehézfémekkel szennyezett iszapot is mosnak a folyókba és a lakott területekre.
Szerencsétlen őslakosok
A természeti katasztrófák évente több száz halálos áldozatot követelnek Indonéziában, és tízezreket kényszerítenek otthonuk elhagyására. A sárlavinák leggyakrabban éjszaka csapnak le, esélyt sem hagyva a menekülésre, emellett rendszeresen elsodorják az elszigetelt falvakhoz vezető utakat, hidakat és áramhálózatokat, hetekre megbénítva a mentést.
A pusztítás első számú kárvallottjai az őslakos közösségek az AMAN szerint. Az erdők eltűnésével elveszítik a megélhetésüket biztosító életterüket, a folyók elszennyeződésével pedig az ivóvízbázisukat. A földjogi viták egyre gyakrabban torkollnak erőszakos, esetenként halálos kimenetelű konfliktusokba.
A pénz megold mindent?
A jakartai kormány (a leköszönő Joko Widodo, majd a Prabowo Subianto vezette adminisztráció) hivatalos narratívája szerint a 2010-es évek csúcsaihoz képest sikeresen visszaszorították az erdőirtást, és moratóriumokat vezettek be az elsődleges erdők újabb fakivágási engedélyeire.
A helyi környezetvédő szervezetek azonban zöldrefestéssel (greenwashing) vádolják a vezetést, szerintük a hivatalos statisztikák torzítanak. A Greenpeace Indonesia szerint a „fenntartható bányászatként eladott nikkelkitermelés valójában tömeges erdőpusztítással jár, amit paradox módon épp a globális zöld átállás nevében engedélyez az állam”.
Bár papíron léteznek szigorú környezetvédelmi törvények, a gyenge közigazgatás és a kiterjedt korrupció a végrehajtást lehetetlenné teszi. A helyi politikusok és hatóságok könnyen megvesztegethetők, az érdemi szankciók pedig ritkák: a bányatársaságok és az ültetvény-tulajdonosok a több ezer hektáros illegális tarvágásokat is jellemzően nevetségesen alacsony bírságok kifizetésével ússzák meg.
