Az Alternatíva Németországért (AfD) ugyan nem nyerte el a vasárnapi szász-anhalti tartományi választásokon a kitűzött kétharmados többséget, de a szélsőjobboldali párt így is újabb óriási lépést tett a hatalom felé egy olyan országban, amelynek háború utáni demokráciáját kifejezetten a jobboldali szélsőségesség visszatérésének megakadályozására tervezték. Az AfD győzelme – amelyet Alice Weidel társelnök egyszerűen „történelminek” nevezett – azt is megmutatta, hogy Németországban, akárcsak Európa más részein, a politikai közép már nem tartja magát olyan szilárdan, mint korábban.
Friedrich Merz német kancellár azt nyilatkozta, hogy az AfD győzelme „alapjaiban megrázta” a konzervatív Kereszténydemokrata Uniót (CDU), és az eredmény „következményei” messze túlmutatnak majd a régión. „Ez egy olyan választási eredmény, amely mellett nem mehetünk el egyszerűen, mintha mi sem történt volna” – mondta hétfőn. „Ez a CDU által évek, sőt évtizedek óta elszenvedett legsúlyosabb választási vereség.”
Vasárnap a CDU nemcsak a marginális szavazóit veszítette el, hanem a 2021-es szavazótáborának több mint felét is; az AfD pedig egyetlen választási ciklus alatt több mint kétszeresére, 44 százalékra növelte saját támogatottságát a volt keletnémet tartományban. Mivel az AfD már eleve a legnagyobb ellenzéki párt volt a berlini szövetségi parlamentben, a „keleti kivétel” érvelése – miszerint radikalizálódásuk csupán egy regionális, posztkommunista jelenség lenne – egyre nehezebben fenntartható. A CDU migrációs retorikája ezzel párhuzamosan egyre jobbra tolódott, ahogy az AfD népszerűsége nőtt. Minden egyes tartományi szintű győzelemmel a Brandmauer – vagyis a fősodor által felhúzott „tűzfal”, amely megakadályozza, hogy az olyan ultranacionalista pártok, mint az AfD, kormánykoalíciókhoz csatlakozzanak – egyre inkább parlamenti aritmetikai, mintsem puszta elvi próbára tétetik. A kérdés most már az: meddig lehet még demokratikus érvekkel igazolni a tűzfal fenntartását?
Európai szintű kihívás
Hasonló kérdéssel néz szembe egész Európa is. Brüsszelben az úgynevezett cordon sanitaire – az Európai Unió saját szélsőjobboldali tűzfalának változata – szintén komoly matematikai nyomás alatt áll. Három szélsőjobboldali frakció jelenleg összesen 196 mandátummal rendelkezik az Európai Parlamentben, több mint egy tucat tagállam pártjait képviselve. Együttesen ők alkotják a parlament második legnagyobb politikai erejét, annak ellenére is, hogy a három csoport ritkán szavaz egységes blokként. Bár továbbra is el vannak zárva az EU legfőbb pozícióitól, már most is erőteljesen formálják a szervezet migrációval, Ukrajna megsegítésével és a klímasemlegességet célzó Zöld Megállapodással kapcsolatos vitáit.
Országos szinten is egyre markánsabb a jelenlétük: szélsőjobboldali pártok vezetnek koalíciókat Olaszországban és Csehországban, emellett kisebb kormányzópartnerek Finnországban, Horvátországban, Szlovákiában és Svédországban. És ahol a szélsőjobb épp nincs hatalmon, ott is egyre inkább ők határozzák meg a politikai viták kereteit: az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) 2024-ben megnyerte az osztrák nemzeti választásokat, Geert Wilders Szabadságpártja (PVV) a koalíció tavalyi összeomlása ellenére is az egyik legnagyobb tömb a holland parlamentben, Marine Le Pen Nemzeti Tömörülése pedig évek óta Franciaország legnépszerűbb pártja. Olaszországban Giorgia Meloni miniszterelnök már négy éve bizonyítja, hogy egy posztfasiszta gyökerekkel rendelkező párt is képes jobbközépen, felelősségteljesen kormányozni anélkül, hogy megijesztené a nemzetközi pénzügyi piacokat.
Az áprilisi magyarországi választások ugyanakkor megmutatták, hogy a szélsőjobb előretörése nem feltétlenül tisztán lineáris folyamat. Magyar Péter jobbközép Tisza pártja földcsuszamlásszerű győzelmet aratott Orbán Viktor illiberális Fidesze felett, véget vetve a 16 évnyi autoriter uralomnak, és bebizonyítva, hogy a legmélyebben beágyazott hatalmon lévők is veszíthetnek. Ennek ellenére a szélsőjobbnak nem kell mindenhol és minden alkalommal nyernie; már azzal is győztek, hogy gyökeresen megváltoztatták azokat a témákat, amelyekkel az európai mainstream pártoknak meg kell küzdeniük, és amelyek ellen kampányolniuk kell.
Külső nyomás és nagyhatalmi játszmák
A történelmi fősodor most egyre növekvő külföldi nyomással is szembesül – és nemcsak Moszkva, hanem Washington és a MAGA-mozgalom részéről is. Elon Musk a tavalyi szövetségi választások előtt nyíltan támogatta az AfD-t, sőt, egy kampánygyűlésen is megjelent, ahol kijelentette, hogy a párt „megmenti a civilizáció jövőjét”. J. D. Vance, az Egyesült Államok alelnöke a 2025-ös müncheni biztonsági konferencián tartott beszédében közvetlenül támadta Németország szélsőjobboldal köré vont tűzfalát, és napokkal a mostani szavazás előtt személyesen is találkozott Alice Weidellel. Egy magas rangú német politikus akkoriban Vance támogatását „a szélsőjobboldalnak adott hatalmas lendületnek” nevezte Németországban és Európában. Az AfD tudatosan építi azt a narratívát is, hogy jó kapcsolatokra van szükség mind a Fehér Házzal, mind a Kremllel – ahogyan azt Szász-Anhalt saját AfD-jelöltje, Ulrich Siegmund is hangoztatta a vasárnapi szavazás előtt.
Mindez persze nem vonhatja el a figyelmet az európai szélsőjobboldali pártok nagyon is valós, belföldi népszerűségéről. A támogatottságuk gyökere egyértelműen a tömeges bevándorlással, a stagnáló bérekkel, az ipar leépülésével, valamint a mainstream pártok ezen elégedetlenségek kezelésében mutatott sorozatos kudarcával kapcsolatos hazai sérelmekben keresendő. Mindez azonban azt is jelenti, hogy Európa szélsőjobboldala nem csupán egy belső vákuumban emelkedik fel. Inkább külső hatalmak is aktívan erősítik őket; olyan nagyhatalmak, amelyeknek megvannak a saját – ideológiai és geostratégiai – okaik arra, hogy Európa háború utáni, centrista központjának szétesését kívánják.
A kérdés most az: vajon tényleg megállíthatatlan a szélsőjobboldal felemelkedése Európában? A válasznak a következő 18 hónapban kell egyre világosabbá válnia, ahogy Franciaország a sorsdöntő 2027-es elnökválasztási kampány felé halad. A jelenlegi közvélemény-kutatások szerint Le Pen most a verseny egyértelmű favoritjának tűnik. Rövidebb távon pedig a figyelem Berlinre és Északkelet-Németországra (Mecklenburg) irányul, ahol kevesebb mint két hét múlva ismét az urnákhoz járulnak a szavazók. Ezek a helyhatósági választások megmutathatják, hogy a vasárnapi szász-anhalti eredmény valóban a szélsőjobb európai felemelkedésének abszolút csúcsát – vagy éppen csak az új, megkerülhetetlen alsó határát – jelenti-e – írta meg a CNN.
