Az oroszok csak mosolyognak a széthúzó Nyugaton

Az orosz véleményeket a legvilágosabban talán Dmitrij Sztefanovics, az IMEMO nemzetközi biztonsági központjának kutatója foglalta össze, amikor azt nyilatkozta az egyik portálnak: a transzatlanti kapcsolatok látványos szócsatái mögött nincsenek valódi rendszerszintű változások, a szereplők közötti bizalomhiány viszont egyre nyilvánvalóbb.

Marco Rubio amerikai külügyminiszter beszéde – bár hangnemében visszafogottabb volt, mint egy évvel korábban JD Vance felszólalása – Sztefanovics szerint tartalmilag radikálisabb üzenetet hordozott. Az Egyesült Államok a nemzeti szuverenitás elsődlegességét hangsúlyozza, és a második világháború utáni nemzetközi rend több elemének újragondolását sürgeti. Ez az üzenet az európai intézmények számára kényelmetlen, miközben Washington nem feltétlenül örül annak, hogy az EU egyre hangosabban beszél a stratégiai autonómiáról.

Az orosz értelmezésben a NATO-n belüli viták – legyen szó a grönlandi kérdésről, az amerikai elkötelezettség mértékéről vagy az európai önállósodásról – inkább a szövetség belső feszültségeit mutatják. Sztefanovics szerint az Európai Unióban egyre aktívabban tárgyalják az amerikai függőség csökkentését a hírszerzés, a hadvezetési rendszerek, az űrinfrastruktúra és a hagyományos fegyveres képességek terén, ugyanakkor ezek a törekvések számos akadályba ütköznek.

A közös európai fegyverkezési programok – mint az FCAS harci repülőgép-rendszer, a nagy hatótávolságú csapásmérő képesség erősítéséről szóló ELSA kezdeményezés vagy a JEWEL rakéta előrejelző rendszer – vontatottan haladnak, és belső viták kísérik őket. Az jól látszik, hogy Franciaország vezető szerepre törekszik, miközben Friedrich Merz még mindig nem döntötte, mit akar: Washingtonnal békülni vagy az EU belső iparát erősíteni? Ebben annak is szerepe van, hogy Berlin és több tagállam attól tart: az európai autonómia megteremtésével párhuzamosan Párizs is túlzottan megerősödne mint „biztonsági szolgáltató”, miközben nem szívesen osztaná meg a stratégiai döntéshozatalt. Merz ezért is újabban inkább Rómában puhatolózik, és új tengelyt alkotna a hagyományos német-francia tandem helyett.

A nukleáris elrettentés kérdése is előtérbe került. Az Egyesült Államok kitart a kiterjesztett elrettentés mellett, és ellenzi új nukleáris hatalmak megjelenését a szövetségesek között. Ezzel párhuzamosan egyre élénkebb vita zajlik egy európai elrettentési modellről, amely a francia – esetleg brit – arzenálra épülne. Lengyelország részéről pedig felmerült a saját nukleáris képesség kifejlesztésének gondolata, de Sztefanovics és mások ezt inkább politikai jelzésként értelmezik, mivel Varsó nem rendelkezik a szükséges technológiai és gazdasági alapokkal.

Figyelemre méltó, hogy Münchenben megjelent Vang Ji. A kínai külügyminiszter szerint Peking partnerként tekint az EU-ra, és együttműködésre szólított fel. Az orosz értékelések szerint ez a törekvés nem érinti Moszkva és Peking kapcsolatait, Kína egyszerűen igyekszik kihasználni a transzatlanti feszültségeket, miközben az európai országok többsége nem kíván teljes mértékben igazodni az amerikai és az uniós fősodor Kína-ellenes stratégiájához. Mivel a Nyugat ebben a kérdésben sem egységes, így rövid távon sem radikális romlás, sem látványos javulás nem várható az EU–Kína kapcsolatokban.

Moszkvából nézve mindez azt jelenti, hogy középtávon nem várható új, radikális katonai vagy nukleáris fenyegetés az Európai Unió részéről. Ugyanakkor az ukrajnai háború forró szakaszának lezárulta után nem zárható ki, hogy fegyverzetellenőrzési tárgyalások induljanak, amelyek a kölcsönös elrettentés mellett csökkenthetik az eszkalációs kockázatot. A már többször idézett Sztefanovics végső soron arra jutott, hogy Oroszország számára nem az EU jelenti a legnagyobb kihívást: Moszkva biztonsága elsősorban attól függ, hogyan tudja kezelni saját strukturális problémáit, és ebből a szempontból minél megosztottabb a Nyugat, az oroszoknak annál jobb.