Egy új, az eddiginél kiszámíthatatlanabb világra ébredtünk

A stratégiai fegyver tehát ma már nem feltételnül szinonimája az atombombának. Így tulajdonképpen érthető, hogy az Egyesült Államok nem kívánja magát egy „legújabb START” szerződéssel korlátozni, hiszen az egy – a SALT-egyezményeket is figyelembe véve – ötven évvel ezelőtti realitáson alapul .

Tulajdonképpen erre a felismerésre jutott Dmitrij Trenyin orosz stratégiai elemző is, aki legutóbbi írásában arra hívta fel a figyelmet, hogy a fegyverzet-ellenőrzés klasszikus logikája – számszerű plafonok, ellenőrizhető korlátozások, kétoldalú egyensúly – már nem tükrözi a valós erőviszonyokat. Ráadásul – tette hozzá – gyakran összemossák a fegyverzet-ellenőrzést a stratégiai stabilitással, holott a kettő nem azonos. A szerződések kiszámíthatóbbá tehetik a felek viselkedését, de önmagukban nem akadályozzák meg a háborút. A 2022-es ukrajnai háború erre talán a legjobb és legaktuálisabb példa.

Fontos látni azt is, hogy a klasszikus fegyverzet-ellenőrzés mindig csak adott államokat, a START-szerződések esetén kettőt korlátozott. A brit, francia és kínai nukleáris arzenálok viszont soha nem tartoztak az ernyője alá, nem is beszélve Izraelről – amely szermémesen hallgat a nukleáris arzenáljáról – vagy Észak-Koreáról.

Velük együtt ma kilenc nukleáris fegyverrel rendelkező állam létezik, és több, egymástól független, mégis összefonódó stratégiai térre bonthatjuk a világot: az egyik az USA–Oroszország–Kína viszonya globális szinten, a másik Kína–India–Pakisztán hármasa Ázsiában, és most formálódik egy konfliktuszóna Európában, amelynek az egyik oldalán Oroszország, a másikon Nagy-Britannia és Franciaország áll. Sőt, elméletben megjelent egy közel-keleti szembenállás is, miután Pakisztán és Szaúd-Arábia szövetségre léptek, ami nem elsősorban Iránt, hanem Izraelt fenyegeti.

Ez a helyzet, Trenyin szavaival élve, olyan stratégiai „háromtest-problémát” eredményez, amelynek nincs átfogó, stabil megoldása. Nem lehet egyetlen rendszerbe kényszeríteni eltérő méretű, eltérő érdekeltségű és eltérő fenyegetésérzékelésű nukleáris szereplőket. A klasszikus fegyverzet-ellenőrzési modellek nem skálázhatók erre a világra.

A helyzetet az teszi kiábrándítóvá, hogy a problémát a jelek szerint többé-kevésbé érti mindenki, a gordiuszi csomó átvágására viszont egyelőre csak szlogenszerű megoldási javaslatok születtek („fontos a párbeszéd, az információcsere és a válságkommunikációs csatornák fejlesztése”), vagy olyanok, mint az amerikai „Aranykupola”, amiről könnyű belátni, hogy valójában olaj a tűzre: a fegyverkezés felpörgéséhez, valamint új, még pusztítóbb fegyverrendszerek kifejlesztéséhez fog vezetni.

Február 6-ával tehát mégis csak egy új, az eddiginél kiszámíthatatlanabb világra ébredtünk, amelyben a nagyhatalmak bölcs belátásán kívül másra nem igen számíthatunk.