Egy hanyatló hegemón erődemonstrációja

Ez a helyzet történelmileg nem példa nélküli. A Kelet-római Birodalom a VI. században hasonló pillanathoz érkezett. I. Jusztiniánusz uralkodása idején Konstantinápoly még működő, erős államközpont volt, fejlett közigazgatással, pénzügyi rendszerrel és katonai potenciállal. Jusztiniánusz azonban nem a meglévő egyensúly konzerválását választotta: programja lényegében az volt, hogy tegyük újra naggyá Rómát.

Belizár hadjáratai kezdetben sikertörténetnek tűntek. Észak-Afrika és Itália újra császári fennhatóság alá került. A térképen a birodalom nőtt, a presztízs az egekbe szökött, és az üzenet egyértelműnek látszott: Bizánc még mindig szuperhatalom. Csakhogy ez az erőkifejtés nem új rendet teremtett, hanem felélte a birodalom meglévő erőforrásait – beleértve a bizalmi tőkét is. A nyers erő fitogtatása a császár reményeivel ellentétes hatást váltott ki: a potenciális szövetségesek nem stabilitást, hanem kiszámíthatatlanságot láttak, és háborúk, az erőből történő integráció vagy a politikai nyomásgyakorlás sem lojalitást termelt, hanem ellenszenvet.

A mai nemzetközi rendszerben is valami hasonló történik. Karaganov és Huang Jing szerint az Egyesült Államok az elmúlt években túlkompenzáló pályán mozog: egyre nyíltabban lépi át a korábbi normákat, katonai erőt, szankciókat és gazdasági zsarolást alkalmaz nemcsak ellenfeleivel, hanem szövetségeseivel szemben is. A venezuelai vezetés elleni fellépéssel, az olajszállítmányok lefoglalásával és a grönlandi fenyegetésekkel – vagyis lényegében a stratégiai türelem és az önkorlátozás feladásával – a Fehér Ház azt akarja sugallni, hogy Amerika hatalma kikezdhetetlen. Mindezt úgy, hogy közben már nem ragaszkodik a klasszikus „demokráciaexporthoz”: egy invázió és nyílt rezsimváltás helyett a jelek szerint sokszor az is elég, ha az adott ország fintorogva, de kiszolgálja a washingtoni igényeket.

Karaganov és Huang Jing megfogalmazása szerint ez a „haldokló hegemón” reflexe: egy olyan hegemóné, amely már nem képes fenntartani a rendet, viszont rombolni még van ereje. A történelemben erre is látunk mintát: amikor a hanyatló Nyugat-római Birodalom egyre kevésbé tudta legyőzni ellenfeleit, gyakran próbálta foederatiként, vazallusként kezelni őket. Hogy ez mennyire működött, az közismert.

A kínai–orosz értelmezés szerint az amerikai stratégiai hibák arra vezethetők vissza, hogy Washington nem ismerte fel a saját rendszerének korlátait, miközben visszaélt a hidegháború végén az ölébe hullott lehetőségekkel. Az egyik oldalon – ahelyett, hogy integratív világrendet épített volna – saját dominanciáját próbálta örök időkre bebetonozni. A másikon pedig elhitte, hogy a gazdasági integráció politikai alárendeltséget eredményez majd. A tévedés különösen Kína esetében szembetűnő: Peking a saját modelljét követve megerősödött, közben Oroszország is visszatért a nagyhatalmi térbe. Itt érdemes kiemelni, hogy a nyugati nyomás hatására Moszkva és Peking nem formális szövetséget kötött, hanem stratégiai együttállásba került – olyasmibe, amit a Nyugat már nem tud szétfeszíteni.

Így a kép egészét nézve a második Trump-adminisztráció politikája rövid távon kényszeríthet ki engedelmességet a külön-külön gyengébb országok részéről, hosszabb távon azonban inkább gyengíti Amerikát: akikre most ráerőltetnek valamilyen „big, beautiful deal”-t, azok az első adandó alkalommal cserben fogják hagyni az USA-t, és addig is meg fognak próbálni kitérni, lavírozni, vagy a fű alatt alternatív partnereket keresni. Emellett a szövetségeseit is elidegenítheti magától – adott esetben belpolitikai következményeket is kiváltva –, ahogyan azt Kanadában láttuk, ahol a liberális Mark Carney megválasztása egyenes következménye volt a Fehér Házból érkező fenyegetéseknek és kioktatásnak.

Az igazsághoz ugyanakkor hozzátartozik, hogy Donald Trump nincs könnyű helyzetben. Az elmúlt évtizedek háborúi és az egymást követő válságok – 2008, majd egy bő évtizeddel később a Covid – kimerítették az amerikai társadalmat. A progresszívek és a neokonok intervencionalizmusa így aligha folytatható, abban a világrendben viszont, amelynek fő konstruktőre maga az USA volt, egyik pillanatról a másikra nem lehet visszavonulót fújni. Az amerikai hegemónia fenntarthatatlan, a hegemón reflexek azonban még működnek – csakhogy gyakran ellentétes irányba hatnak. A venezuelai történet például nem feltétlenül azt üzeni, hogy az Egyesült Államok „ilyen erős”, hanem inkább azt, hogy „már nem olyan erős”. Ugyanez igaz a vámháborúkra is: Washington befolyása csökken, és egyre inkább csak zsarolással tudja kikényszeríteni az amerikai irányvonal követését. Ráadásul ezek a kísérletek gyorsan kifulladhatnak, ha komolyabb ellenállásba ütköznek, mint Kína, India, vagy legutóbb Grönland esetében.

Oroszországban és Kínában, illetve tágabb értelemben a globális Dél országaiban nagyjából így csapódott le mindaz, amit az elmúlt években láttunk. És ezért is jutott sokakkal egyetemben Karaganov, Huang Jing is arra, hogy a világ ma válaszút előtt áll: ha az Egyesült Államok elkerülhetetlen hanyatlása rendezetlenül zajlik le, az szankciók, proxyháborúk és regionális összeomlások láncolatát indíthatja el, amit jó lenne elkerülni. Moszkva és Peking – de a történelmi tapasztalatok alapján paradox módon Amerika is – így egy olyan többpólusú rend kialakításában érdekelt, amelyben az Egyesült Államok már nem hegemónként, hanem a nagyhatalmak egyikeként találja meg a helyét.