Lassan az egész Nyugat válságba süllyed

Az Egyesült Államokban, ahol Donald Trump népszerű gazdasági jelszavakat (adócsökkentés, a megemelt vámokból befolyó összegek visszaosztása stb.) hangoztatva tért vissza a hatalomba , most a választók közel kétharmada úgy érzi, az ígéretek dacára tovább drágult az élet az utóbbi egy évben.

Nagy-Britanniában 77, Németországban 78, Franciaországban és Kanadában pedig több mint nyolcvan százalék mondja ugyanezt: a többség úgy érzi, hogy még soha nem volt ennyire nehéz kijönni a havi bevételekből.

A kutatás szerint az emberek nemcsak az árak miatti dühösek – a válságot rendszerszintű problémának látják, azaz igazából mindennel is bajuk van.

Erre utal többek között az is, hogy a válaszadók zöme nem elsősorban az alacsony béreket okolja a megélhetési váltság miatt, hanem azt, hogy minden drága lett, miközben az országuk egyre inkább lemarad más gazdaságokhoz képest. A nyugati középosztály nagy része tehát kilátástalan helyzetbe került: ma már nem lát esélyt az előrelépésre, tartós lecsúszást tapasztal, és nem érdekli semmilyen statisztikai adatsor, kamatcsökkentés. Ez a megélése és kész – ami pedig a bizalmi válság talán legbiztosabb jelének tekinthető.

Így aztán a hagyományos bal–jobb felosztás kiürült. Akár „establishment-ellenes” vezetés van, mint Washingtonban, akár a klasszikus fősodorhoz tartozó pártok kormányoznak, mint Londonban vagy Párizsban, a választók egyre növekvő tábora véli úgy, hogy az elit nem tud mit kezdeni a sokasodó problémákkal, ráadásul a reflexei is hasonlóak: belső tehetetlenségük miatt a külpolitikába menekülnek.

Kétségtelen, hogy ebből a nézőpontból nincs nagy különbség Trump békepolitikája és az európai vezetők háborús pszichózisa között: miközben az amerikaiak és az európaiak milliói „makroszinten” várnak válaszokat a hétköznapi problémáikra, a hírekben azzal találkoznak, hogy az európaiak Ukrajna és a „liberális világrend” megmentésével, az abortuszjogok kiszélesítésével és így tovább, az amerikai elnök pedig a Gázai övezettel, ázsiai határvillongások lecsillapításával, és ugyancsak Ukrajnával van elfoglalva – vagy a Venezuela elleni „narkóháborúval”, aminek az egyetlen, számukra is érthető eredménye eddig az olaj világpiaci árának emelkedése.

A kereskedelmi háborúkkal ugyanez a helyzet: az amerikaiak annyit érzékeltek belőle, hogy drágább lett az ünnepi bevásárlás, mivel többe kerülnek a Kínából rendelt kütyük és mütyrök, az európaiak pedig jövőre fognak szembesülni ugyanezzel, amikor életbe lép a Temu-vám.

Mindeközben idén az Egyesült Államokban átlépte a 9 milliót azoknak a fiataloknak a száma, akik átmenetileg vagy tartósan képtelenek a diákhitelük törlesztésére, hogy csak egyet említsünk a számtalan példa közül.

A Politico által idézett elemzők szerint a következmény kettős: egyrészt egyre többen fordulnak el a politikától, mert nem várnak valódi változást, másrészt nő az igény a „rendszerellenes” szereplők iránt. Nem véletlen, hogy Nyugat-Európa-szerte az elitellenes pártok erősödnek, miközben a liberális, konzervatív és szociáldemokrata erők sorra veszítenek támogatottságukból.

Szóval, a nyugati megélhetési válság nem pusztán gazdasági jelenség, hanem legitimációs krízis is. Amíg a kormányok nem a saját nemzetgazdaságuk stabilizálását és a társadalmi terhek igazságosabb elosztását tekintik elsődleges feladatuknak, addig a feszültség aligha csökken.