Külföld
Így tényleg az utolsó ukránig tart majd a háború
Az EU és az USA de facto NATO-tagságot ígérnek Kijevnek, ami nem csak az oroszok számára fenyegetés
A berlini egyeztetések központi eleme Donald Trump eredetileg huszonnyolc pontos manifesztuma volt, ami mellett Washington nagyjából egy hétig ki is tartott, azóta viszont folyamatosan módosítgatják.
Az amerikai álláspont abban következetes marad, hogy a Donbaszból ki kell vonni az ukrán csapatokat, enélkül ugyanis nem lesz tűzszünet. Ugyanakkor az is látszik, hogy az USA-ban még mindig nem értik: Oroszország számára ez nem egy területszerző háború, hiszen minden más kérdésben folyamatosan változott a béketerv.
A sajtóban megjelent információk szerint elfogadták például azt az európai ellenjavaslatot, miszerint az ukrán hadsereg létszámát 800 ezer főben kellene korlátozni. Ez a szám nagyjából megegyezik azzal, amennyi katona jelenleg ténylegesen a fronton van, miközben kétszázezerrel haladja meg a korábban emlegetett, 600 ezres limitet, és nagyságrendileg tízszerese annak, amit Oroszország a háború elején elfogadhatónak tartott volna.
Ennél fontosabb azonban Merz bejelentése arról, hogy az EU és az USA hajlandó olyan biztonsági garanciát adni Ukrajnának, amely a NATO-szerződés 5. cikkelyéhez hasonlítható. Ez már tényleg a konfliktus alapkérdését érinti, és könnyű belátni, hogy Moszkva szempontjából teljesen mindegy minek nevezik Ukrajna integrációját a nyugati háborús architektúrába, mert a klasszikust idézve: ha valami úgy néz ki, mint egy kacsa, úgy úszik, mint egy kacsa, úgy hápog, mint egy kacsa, akkor az a kacsa.
Ezt ugyanúgy értik az európai háborús koalíció tagjai, mint Zelenszkij, aki példátlan kompromisszumkészséget színlelve úgy fogalmazott: bár a NATO-tagság a legjobb védelem, de a garanciákkal is beérik.
Ilyen körülmények között Moszkva számára egyre szűkül a mozgástér. Ha a Nyugat nem hajlandó komolyan venni az orosz biztonsági aggályokat, hanem pusztán átnevezi ugyanazt a politikát, akkor a tárgyalások elveszítik az értelmüket.
Moszkva részéről ezt a helyzetet az amerikai-orosz tárgyalások egyik főszereplője, Jurij Usakov értékelte a legvilágosabban. Az elnöki tanácsadó múlt héten egyértelművé tette, hogy Oroszország az eredeti amerikai javaslatot már önmagában is kompromisszumként kezelte. Nem azért fogadták el tárgyalási alapként, mert megfelelt volna az orosz céloknak, hanem azért, mert súlyosan nem sértette Moszkva érdekeit, és Trump pontjai azt sugalták, hogy az USA-ban végre kezdik érteni, miről szól ez a történet valójában.
A legfontosabb megjegyzése azonban az volt, miszerint az amerikai tervezetek a bemutatásuk óta folyamatosan romlanak, mivel az európaiak és az ukrán fél újra és újra átírják azokat. Usakov nyíltan kimondta: az orosz fél attól tart, hogy a most készülő változatok már „kevésbé lesznek elfogadhatók”, mint azok, amelyekkel az amerikai küldöttek korábban Moszkvában jártak.
Érdemes kiemelni azt is, hogy a berlini konstrukciónak önmagán túlmutató következményei is lennének. Ha a Nyugat precedenst teremt arra, hogy egy országot de facto a NATO védelmi ernyője alá lehet vonni anélkül, hogy ténylegesen felvennék a szövetségbe, akkor az Kína számára is komoly stratégiai fenyegetést jelentene. Ugyanezt a modellt elvben alkalmazni lehetne Japánra, Dél-Koreára vagy a Nyugat más Indo–csendes-óceáni partnereire, megkerülve a NATO alapszerződésének módosítását és a formális bővítési vitákat.
Ez tehát az a pont, ahol a „béketörekvések” cinizmusa lelepleződik. Az EU nem képes Ukrajnát győzelemhez segíteni, de képes megakadályozni a kompromisszumot. Az Egyesült Államok pedig gyors politikai sikert akar, miközben a tartós béke eléréséhez hiányzik belőle valami: az erő, a képesség vagy a türelem.
