Honnan „lesz” pénz nyolcszázezer katonára?

Ki fizeti a révészt – tartja a régi mondás, amelyet mostanság bátran föl lehetne tenni Kijevnek annak kapcsán, hogy a harcok lezárulta után kivel akarja fönntartani az általa megálmodott nyolcszázezer fős haderőt? Persze leszögezhető, hogy korrekt feleletet nem kapnánk, de ettől még mi megkísérlehetjük a válaszadást.

Analógiaként nem is érdemes a szomszédba menni: a Magyar Honvédség létszáma harmincezer fő körül hullámzik, s így viszi el a GDP több mint két százalékát – s koránt sem mellékesen ezt kell(ene) föltornázni záros határidőn belül ötre. Utóbbi tétel amúgy nem megugorhatatlan – elég csak Varsóra utalni – azonban azt le kell szögezni, ez egy elképesztően fájdalmas arány lenne egy akkora állam számára, mint hazánk.

Ukrajna persze még megnyirbálva is lényegesen nagyobb mint mi, ám a gazdasága egy merő romtenger. Olyannyira, hogy egyes térségekben nem hogy a közszolgáltatások, de immár az ép villamos távvezetékek és a használható utak is a mesék ködébe tartoznak. Az újjáépítés önmagában is elképzelhetetlenül drága (lenne), s ehhez mérten kell(ene) fönntartania egy nyolcszázezer főt kitevő haderőt.

Ha pusztán a nyers tömeg felől tekintjük a problémát, akkor – a durván harminchat-harmincnyolc milliós népességet alapul véve – a cél belátható, teljesíthető, azonban akad itt pár olyan kínos „de”, melyekre valamiképpen muszáj (lenne) megoldást lelni. Az első talán az, hogy ha végre beüt – az EU által kevéssé forszírozott – béke a határba, akkor a jelenleg szolgálatban álló haderő tagjainak jó részét szélnek kell(ene) ereszteni. Azok az emberek (más olvasatban front-túlélők), akik több éve ott harcolnak az első vonalban borítékolhatóan nem akarnak már egy hetet sem beöltözve tölteni. Tehát helyettük új bakák tíz- és százezreit lehet besorozni – csak kérdés, melyik az a varázsdoboz, ahonnét ők – úgymond – egy mozdulattal előhúzhatóak?

Kár az álltatás, nincs ilyen tasak, s a jövőben sem lesz. Ha pedig ennyi életerős embert kivonnak a gazdaságból, akkor annak a hatása pusztítóbb lesz, mint bármennyi orosz rakétáé.

Ugyancsak megkerülhetetlen a finanszírozás. Ezt egyesek – akár csak az újjáépítést – az elkobzott orosz vagyon kontójára képzelik el, míg néhányuk szerint mindent az EU-nak kell állnia. Érdemes észben tartani, nyolcszázezer, gazdaságilag inaktív embert éveken át napi szinten etetni-itatni sem két euró, s akkor még a ruhájáról, bakancsáról, fegyvereiről és harci eszközeiről, az azokba való üzemanyagról és pótalkatrészekről egy szót sem ejtettünk.

Talán nem kell bővebben magyarázni, hogy Kijev erre akkor is képtelen lenne, ha a háború előtti viszonyait vesszük alapul. Ma pedig egyértelműen leszögezhető, hogy efféle álmokat csak akkor képes beteljesíteni, ha valaki más állja helyette a számlát.