Lépéshátrányba került Trump az ázsiai fronton

Az Egyesült Államok 1945 után nem épített ki széles körű, stabil ázsiai szövetség-rendszert. A koreai és vietnami háborúk kivételével nem is nagyon figyelt a régióra. Természetesnek vette ott a nyugati hegamóniát, amelynek három tartópillére Japán, Dél-Korea és Ausztrália, miközben a stratégiai figyelme a hidegháború alatt és az azt követő évtizedekben is a Közel-Keletre és Európára irányult.

Csakhogy időközben a térség államai – a leglátványosabban persze Kína – megerősödtek, és mára egyetlen komoly elemző sem vitatja, hogy a világgazdaság súlypontja Keleten van. Ebben a helyzetben az Egyesült Államok visszatérése magától értetődő, ugyanakkor amennyire sürgető, éppen annyira megkésett is. Az ütemvesztésnek több oka is van, kezdve azzal, hogy a nyugati döntéshozók egész egyszerűen nem értik Ázsiát.

Kína megítélését Washington teljesen félreértette. A régió államai valóban tartanak Pekingtől, de az évezredes történelmi tapasztalatok alapján kiszámíthatónak tartják, aki adott esetben a bukszáját is hajlandó kinyitni. A világnak ezen a félteként nem volt polgári forradalom, ’68 és hasonlók – a hierarchia félelemmel vegyes tisztelete kulturálisan kódolt, ezzel szemben a nyugati „egyenlőség, testvériség” nyilvánvaló képmutatásnak tűnik, mert megint csak a történelmi tapasztalatok miatt: az is.

Oroszországot ugyanakkor a Nyugat európai hatlomként („hatalmacskaként”) könyvelte el, világviszonylatban pedig besorolta a „futottak még” kategóriába, holott a Globális Dél szemében Moszkva más: a népi-felszabadító mozgalmak örökös támogatója az imperializmussal szemben, nem mellesleg megbízható fegyver-, energia- és gabonaellátó, és így tovább. Az ezért kijáró tisztelet pedig akkor sem párolog el, ha az orosz képességek és lehetőségek időben változóak.

Ehhez tartozik, hogy az ukrajnai háborút a térség nagy része nem valamilyen morális szemüvegen keresztül szemléli – még Japán és Dél-Korea sem, mert őket sem a „liberális univerzálé” érdekli, hanem Észak-Korea és a Kuril-szigetek. Így végső soron ázsiai nézőpontból az, ami a szomszédunkban történik, csak egy újabb nyugati proxy-háború.

Hogy hova vezet mindez, arra Indonézia, a térség egyik legfontosabb államának esete a legfrissebb és legvilágosabb példa. Washington későn érkezett, türelmetlenül tárgyalt, és zsarolással próbált kikényszeríteni egy valójában csak az USA számára előnyös kritikus nyersanyagokra vonatkozó megállapodást.

A narratíva a szokásos: csodálatos, gyönyörű szerződés, írjátok alá, és megvédünk titeket a kínaiaktól, különben meg tönkre teszünk titeket. Prabowo Subianto elnök erre szeptemberben elment Kínába, az amerikai nyomás fokozódásra válaszul pedig a napokban egy előre nem tervezett látogatást tett Moszkvában, majd jelezte, nem kíván amerikai függésbe kerülni.

A történet egyébként az USA valamennyi partnere vagy potenciális partnere számára tanulságos, hiszen Washington azt is előírná Jakartának, hogy kivel üzletelhet és kivel nem, vagyis súlyosan korlátozná az ország szuverenitását – ellentétben az oroszokkal és Kínával.

Érdemes megjegyezni, nem sokkal korábban India is világossá tette, hogy nem amerikai szövetséges, hanem önálló hatalmi pólus. Ezt mutatta Putyin újdelhi fogadtatása, és az is, hogy Modi stabilizálta a kapcsolatát Kínával, aminek az egyik szimbóluma a két ország közötti közvetlen légiforgalom újraindítása.

Vietnam esetében Washington ugyancsak túlbecsülte a Kínától való rettegés (rettegtetés) és a szankciós fenyegetés erejét: a Trump-adminisztráció megrögzötten hisz a kenyér és ostor politikájában, ahol a kenyér általában penészes… Így aztán Hanoi még a tavasz folyamán megerősítette és elmélyítette „elvtársi” kapcsolatait Pekinggel, majd Oroszországgal is. A részletkérdésekről éppen ezen a héten tárgyalt Vietnamban a Szergej Sojgu, az orosz Biztonsági Tanács titkára által vezetett orosz delegáció.

A teljesség igénye nélkül még néhány látványos példa: Afganisztánban az USA kivonulása után a tálibok szinte azonnal Kínához és Oroszországhoz fordultak. Peking bekapcsolódott a bányászati projektekbe, Moszkva az energiaszektorba; Heratba már orosz olaj érkezik. Thaiföldi királya nyolcszáz év után először idén látogatott Pekingbe, és Bangkok egyszerre gyorsítja fel kapcsolatait Oroszországgal is – az USA miatt.

Szóval, Trumpék jól mérték fel, hogy Ázsia az új világrend központja. A baj az, hogy a prekoncepcióik és a megoldási módszereik hibásak. Az amerikai fellépés sok ország szemében ma éppen olyan, mint amilyennek a hidegháborús szovjet propaganda ábrázolta: zsaroló, önző és arrogáns. A világ pedig – különösen Ázsia – ezt már nem fogadja el.

Ráadásul az USA a közeli szövetségeseivel sem bánik jobban – legalábbis a Globális Délen ez az olvasata a Japánnál és az EU-val kötött megállapodásoknak

A lépéshátrány tehát valós: Washington későn ért vissza, és amikor belépett a játékba, már egy új korszak szabályai érvényesültek. Kína és Oroszország időben kapcsolt, befektetett, partneri viszonyt épített, és ma már szövetség nélküli, de tartós partneri hálózattal rendelkezik a térségben. Az Egyesült Államok számára a legnagyobb kihívás most az, hogy észrevegye: ha nem változtat a politikáján, jó eséllyel veszíteni fog.