A középkor embere - legyen bármennyire is művelt - szentül hitte, hogy fizikai valóságukban is léteznek sárkányok. Az a pár kivétel, aki ebben mégis kételkedett, legalább annyira furcsának hathatott, mint ma mondjuk egy laposföld hívő.
Nem sokan lehettek a középkorban olyanok, akik kételkedtek a sárkányokban. Az akkori emberek ugyanis nem csupán fantáziáltak, hanem a valódi, „kézzelfogható" bizonyítékok és a tekintélyes szerzők könyvei alapján szentül meg voltak győződve ezen - általában rettenetes tulajdonságokkal felruházott - lények létezéséről. Számukra az egy/három/hét/kilenc/sokfejű szörny ugyanolyan hús-vér „dög" volt, mint az oroszlán vagy az elefánt. Még akkor is, ha az utóbbiakat a hétköznapi polgárok sem sűrűn láthatták.
Ha az igazolási-igazodási pontokat és a kor átlagos kulturális szintjét tekintjük, akkor persze nem kell csodálkoznunk a jelenségen. A földművelés, bányászat vagy építkezések során, netán az olykor leapadó folyók ágyazatából kikandikáló gigászi koponyák és méretes velőscsontok, a nyolc-tíz araszra rúgó ijesztő és borotvaéles tépőfogak, a több öl hosszúságú agyarak és a döbbenetes kinézetű tülkök fényesen beszéltek a „valóságról". S mivel a modern, mai értelemben vett paleontológia még gyermekcipőben sem tipegett érthető a fogalmatlanság, azaz azon ismeret totális hiánya, hogy ezek a reliktumok dinoszauruszokhoz, mamutokhoz, barlangi medvékhez vagy bármiféle óriásgyíkokhoz tartoztak.
Az sem oszlatta a mély homályt, hogy seregnyi templomban vagy várban „sárkánycsontok" függtek vastag láncokon a plafonról, a kapubejárok szűkületeiben, esetleg az ebédlők falain. Ha pedig akadt egy fantáziadús/nagyot mondó apát vagy lovag, akár azt is beadhatta a kandi, szájtáti tömegnek, hogy az adott (az esetek döntő részében) szűzlányokkal táplálkozó jószágot valamelyik őse, netán maga a mesélő gyakta le oly alaposan, hogy az rögvest kilehelte a lelkét.
Lényeges megjegyezni, a kor slágertermékei, azaz a kézzel másolt könyvek is a hitet táplálták. A színes-szagos bestiariumok tételesen leltározták az egyes sárkányféléket, továbbá kontinensre-vidékre is megadták, hogy melyiket hol tekintheti/né föl az erre kapós katasztrófaturista.
Mivel maga a Biblia is gyakorta szólt efféle teremtményekről, így e „tény" a kora középkorban végképp ellehetetlenítette az ellenállást, az értelmes megközelítést. Aztán ugye ott szerepeltek a terjesztők soraiban a hírhozó utazók, tengerészek és kalmárok. A távoli Afrikát vagy Ázsiát megjárt kortársak valóban láttak olyasmiket, ami a sárkányokra hajazott: e halmazba tartozik például a krokodil, az óriáskígyó vagy a komodói varánusz. S ezek aztán a leküzdött, s hazafelé mutató mérföldek számával arányosan lettek egyre és egyre nagyobbak.
Azaz mire a „mondó és mondandója" Európába ért, az amúgy emberi aggyal is értelmezhető méretű pikkelyes hüllőkből lovagot vacsorázó, zsenge kislányt reggeliző, papot ebédelő, szárnyas és tüzet okádó sárkányok váltak.
