Krónika
A spártaiak csata előtt megfésülködtek, miért?
A haj a spártai identitás része volt, rítus, fegyelem, pszichológia
A spártai hosszú haj nem divathóbort volt, hanem egy jelzés, egy szimbólum. A hagyomány szerint a spártai férfiak serdülőkor után kezdték el növeszteni a hajukat. innentől kezdve a haj a harcos identitás részévé vált, annak a világnak a látható „pecsétje”, ahol a test edzése, az önfegyelem és a közösség előtti megfelelés mindennapi rutin volt.
A gondozott haj egyszerre szólt rendről és fenyegetésről mintegy harsogva, hogy „én nem csupán harcolni tudok, hanem magamat, az érzéseimet is uralom” és ezt az ellenség is látni fogja, még mielőtt bármilyen harci cselekmény elindulna.
A thermopülai csata Kr. e. 480-ban volt, a görög–perzsa háborúk (Xerxész második görögországi inváziója) idején. Az egyik oldalon az Akhaimenida Perzsa Birodalom serege I. Xerxész vezetésével. A másik oldalon görög városállamok szövetsége, élén Spártával és I. Leonidásszal (mellette több ezer szövetséges is harcolt, nem csak spártaiak). Xerxész a korábbi veresége (Marathón, Kr. e. 490) után indított nagy hadjáratot Görögország meghódítására. A görögök a Thermopülai-szorosnál próbálták feltartóztatni a szárazföldi sereget.
Egy perzsa kém a Thermopülai csata előtt belopózott a görög tábor közelébe, és olyat látott, amitől kirázta a hideg. A spártai harcosok nem imádkoztak, nem gyakorlatoztak és nem is menekültek, hanem egyszerűen csak fésülködtek.
Egy pillanatra azt hitte, rossz tábort kémlel, mert a férfiak egymás fölé hajoltak, hajszálaikat igazították. A fésűk körbe-körbe jártak, mintha legalábbis ünnepre készülődtek volna. Csakhogy Thermopülainál nem lakodalom volt, hanem az a fajta reggel, amikor az ember vagy hős lesz, vagy névtelen szám egy birodalmi veszteség-kimutatásban.
A spártaiaknál a haj nem puszta hiúság volt, hanem egy jelvény. Ennek a hagyománynak a keletkezését a történelem Lükurgosz, egy i.e. előtt 8. században élt törvényhozó nevéhez köti.
Neki tulajdonítják ezt a szúrós megjegyzést is: „a szép haj a jóképűt még megnyerőbbé teszi, a kevésbé szerencséset pedig… hát, félelmetesebbé”.
Ezt a szokást láthatta a perzsa kém, ami Xerxész táborában félreértést szült. Hérodotosz is így írta le. A kém megnézte az ellenséget, és döbbenten látta: némelyikük edz, mások a hajukat rendezik, ráadásul senki nem ideges, senki nem rejtőzik.
Ők ezt ostobaságnak látták, azt gondolták, hogy a spártaiak nem fogták fel, milyen veszély közeleg. Xerxész is így gondolta – mígnem megszólalt Demaratosz, egy görög, aki a perzsa király udvarában élt száműzetésben.
Demaratosz nem mentegette honfitársait, hanem inkább figyelmeztette a perzsa királyt. Azt mondta, a hajigazítás nem a könnyelműség jele, hanem egy előkészületé. A spártaiak így készülnek a harcra, mintha már felkészültek volna a legrosszabbra.
Ha Xerxész képes leigázni ezt az elszántságot, akik így képesek szembe nézni a halállal, akkor utána nem marad nép, aki megállítaná hódító vágyait.
A perzsa udvar hirtelen szembesült ezzel a szikár hősiességgel, ami egyetlen mozdulattal üzent, aki ráér szépítgetni önmagát, az nem pánikol, az bizony mindenre felkészült.
A mítosz kedveli a látványos elemeket a mozivásznon, valahogy így szólna a narráció: „a spártaiak olyan kemények voltak, hogy még a halál előtt is frizurájukat igazgatták.” Jól hangzik, filmszerű, és a közösségi médiában egy tömör bekezdéssel eladható.
A józan magyarázat viszont sokkal mélyebb és emberibb.
A rituálék csökkentik a félelmet, ugyanazért köt valaki nyakkendőt fontos tárgyalás előtt, ugyanazért hallgat a fiatal sportoló „meccs előtti zeneszámokat” és ugyanazért simít végig a katona a felszerelésén indulás előtt. Nem varázslat, hanem pszichológia, ami így szól: a rend a fejben kezdődik, a kezünk mozdulata csak követi azt.
Az, hogy a thermopülai csata előtt a spártaiak közül többen edzettek és a hajukat fésülték/igazították, Hérodotosznál konkrét jelenetként szerepel. Az viszont, hogy mindez szó szerint Lükurgosz „utasítása” volt-e, inkább hagyományként ismert, későbbi szerzők közvetítésével.
Plutarkhosz (jóval később, Kr. u. 1–2. század) a spártai hagyományt összefoglalva ír arról, hogy veszély idején különösen ügyeltek a hajra, és idézte egy Lükurgosznak tulajdonított mondást a „szép haj” hatásáról.
Thermopülai története persze nem frizura-történelem. De van benne egy apró, hétköznapi igazság. A legnagyobb vihar előtt nem mindig a kard csillan meg először, hanem a fésű. És néha épp ettől ijesztő az ellenfél, mert miközben mi még idegesen gondolunk az elkövetkező percekre, az ellenfelünk már el is búcsúzott és rendbe tette magát.
