Krónika
„Soha többé”, a csend napja, miért fontos január 27. ma is?
A holokauszt emléknapján a méltóság védelme ott kezdődik, ahol a közöny véget ér.

Az ENSZ 2005-ben határozatban jelölte ki ezt a napot és tette nemzetközi emléknappá, kifejezetten az emlékezés és az oktatás felelősségével együtt.
Keresztény szemmel ez a nap nem pusztán gyász, hanem lelkiismereti vizsga is. Mert a holokauszt nemcsak a gyilkos ideológiákról szól, hanem az emberi méltóság megtagadásáról, arról, amikor az embert már nem Isten képmásának látják, hanem számnak, „problémának”, selejtnek.
A bűn itt nem a „távoli múlt” múzeumi vitrindarabja, hanem komoly figyelmeztetés. Az embertelenség mindig azzal kezdődik, hogy valakiket kivonunk az együttérzés köréből.
A holokauszt emléknapja nem egyetlen nép tragédiáját „zárja vitrinbe”, hanem a civilizáció határát jelöli ki. Az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeuma is hangsúlyozza, január 27. a zsidó áldozatok és a náci üldöztetés milliónyi más áldozata előtti tisztelgés napja. És ebben van valami felemelően egyszerű, amikor az emlékezés nem a szörnyűségek elkövetőivel szembeni bosszú, hanem egy „hangos” állásfoglalás az élet mellett.
Magyar vonatkozás, április 16. napja, a mi dátumunk a naptárban
Magyarországon külön emléknapunk is van, április 16. a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja. 2001 óta tartják, arra emlékezve, hogy 1944-ben ezen a napon kezdődött a magyarországi zsidóság gettóba zárása Magyarországon és Kárpátalján. Ekkor indult az a folyamat, amely a deportálásokhoz és tömeges mészárláshoz vezetett.
Ez a magyar dátum különösen fontos, mert a felelősség kérdését nem engedi tisztán „külföldre” telepíteni. A nemzet lelki egészségéhez hozzátartozik, hogy a múlt sötét óráit nem a másikra mutogatva, hanem tisztességgel nézzük végig.
Megtalálni annak okát, hogy hol lett gyáva a közélet, hol hallgatott a józan ész, hol vált a „rend” jelszava könyörtelenséggé.
„Soha többé” nem egy szlogen, hanem napi feladatunk
A mai emlékezésnek van egy csendes parancsa, ne engedjük visszaszivárogni a közönyt. A holokauszt nem váratlan esemény volt, hanem lépések, következetesen egymásra épített döntések sora és ezek a lépések mindig hétköznapi, emberi jellemtelenségekre épültek.
Gúny, kirekesztés, bélyegek, listák, „jóváhagyott” gyűlölet. Aztán már csak adminisztráció. A keresztény ember itt bizony nem válogathat, a felebarát nem csak az, aki „hozzánk hasonlít”.
Január 27. ezért nem a vád napja, hanem az emberség helyreállításáé. Emlékezni annyi, mint őrizni a határt, hogy a nyelvünk ne legyen kegyetlen, a szívünk ne legyen rest, a közösségünk ne legyen vak.
És amikor ma este becsukjuk a híroldalak lapjait, jó, ha az emlékezetünkben, a belső gardrób szobánkban megmarad egy mondat: a méltóság nem lehet vita tárgya.
Ezt a leckét fizették meg a huszadik század ártatlanjai. Mi pedig tartozunk annyival, hogy nem felejtünk és nem engedjük, hogy megismétlődjön.
Budapesten az emlékezés ma kézzelfogható, nyilvános gesztus. A Holokauszt Emlékközpont délelőtti, a Páva utcában tartott megemlékezése imával és zenével ad keretet a csendnek, míg este a MAZSIHISZ a Rumbach zsinagógában hív közösségi emlékezésre a Memento – az emlékezés hangjai programmal.
Két helyszín, két hangnem, ugyanaz az üzenet: nem elég egyszer kimondani, hogy „soha többé”, ma is meg kell tölteni tartalommal, emberi névvel, imával, történettel.
