Így emlékszik tanára Egressy Mátyásra

Az eltűnt Egressy Mátyás iskolájának épületére fekete zászlót tűztek ki. Nemrég megszólalt az egyik tanárnője is, aki megható szavakkal idézte fel a fiú személyiségét, és betekintést engedett abba, milyen ember is Mátyás valójában – írja a Magyar Nemzet.

A fiatal szombat hajnalban távozott az Ötkert nevű szórakozóhelyről, ám ezt követően már nem tért haza. Knuth Barbara tanárnő megrendítő sorokkal emlékezett meg eltűnt diákjáról, Egressy Mátyásról, akiért most egy emberként aggódik az ország, a családja és iskolája pedig már gyászolni kezdte az eltűnt fiút.

A megható sorokat a Metropol szó szerint idézte.

„Most, hogy kimondták a kimondhatatlant, hadd mondjam én is… ki… volt Mátyás, a mi, sokunk Matyija. Mert mintha mindenki ismerné… de mi, akik találkozhattunk vele, mind őrzünk belőle… kincseket” – kezdte sorait a tanárnő, majd Kosztolányi Dezső Halotti beszédét idézte:

„Látjátok feleim, egyszerre meghalt

és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár”

A bejegyzéséhez csatolt képen Mátyás utolsó beadott házi dolgozatát mutatta a tanárnő. Most már Franz Kafka Az átváltozás című novellája örökké Matyira fogja emlékeztetni a megtört tanárnőt.

„Ez az utolsó irodalomból beadott házi dolgozata. Épp egy hete hozta, határidő előtt, még be sem fejeztük az anyagot… a többiek most állnak majd neki… Innentől Kafka Átváltozása is rá emlékeztet örökre” – írta Barbara, majd megható szavakkal emlékezett Mátyásra. Elmondása szerint mindig tudta a választ, és gondolkodás nélkül segített mindenkinek, aki bajba került – őszintén, önzetlenül.

„A hátsó padban ült az elmúlt 3,5 évben az óráimon, látszólag passzív hely ez, alkalmat adva a meghúzódásra… Matyi mégis mindig követte a legnagyobb közegellenállásban is az órákat… láttam, tudtam, éppen lelkisegély-szolgálatot tart (mikor nem azt tartott?!), de minden kérdésemre tudta a választ… gondolkodva, megértve.”

A tanárnő hosszabban is megnyílt, és megható sorokban mesélt Mátyás személyiségéről, arról, milyen különleges ember volt valójában:

„Szerettem a gondolkodását, hogy tudott felfedezni, elmélyülni minden kérdésben… legyen az biológia, kémia vagy történelem. Szerettem a humorát. Valahogy olyan szerényen és érdek nélkül viszonyult mindenhez, hogy sokat lehetett vele együtt nevetni. Nagy kincs ez! A sors legdrámaibb fintora, hogy Matyi sosem volt egyedül. Mindig barátok, évfolyamtársak, testvérek, edzőtársak vették körül. Szerettem figyelni a kapcsolódásait, annyira látszott, hogy mindenkinek tud adni, mindenki hozzá fordul… tanulmányilag, emberileg…”

Majd így folytatta: „Megannyi kapcsolódásunk volt, eljött élsportolóként, sok edzés és tanulás mellett színházba, susu (vagyis iskolai) társ lett a tesója a lányommal, egyszer a Sasadin kiáltott ki nekem az ablakon a friss jogsija után… persze, hogy hozzá fordultam, kinél is kezdjek el felnőtt fővel vezetni tanulni… tudtam, aki neki jó társaság, tanító volt, nekem is az lesz! Így is lett.”

A tanárnő végül megrendítő sorokkal zárta írását, majd Kosztolányi Dezső Halotti beszéd című versének újabb részletével búcsúzott el szeretett diákjától.

„Együtt lehetett vele tanulni… az életet. A kapcsolódást. Az odafigyelést. A szorgalmat. A becsületet. Elmondtam volna ezt a kitűnő érettségije után… zsebében az olasz egyetemi felvételivel… de már nem tudom.”

„Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.

Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer.”

„egy Mátyás Egressy

Megtiszteltetés volt Veled! Csak remélni tudom, hogy tudod!”