Krónika
Kik élték túl a fekete halált és miért pont ők?
A boszorkánynak hitt háziállat, amely csendben a mi oldalunkon harcolt
Amikor a fekete halál végigsöpört Európán a 14. század közepén, az emberek nagy része csak annyit látott, hogy „Isten haragszik, a világ vége közeleg.”
Ma már tudjuk, hogy egy apró baktérium, a Yersinia pestis és a bolhák végeztek Európa lakosságának 30–60 százalékával, körülbelül 25–50 millió emberrel.
A történetnek azonban van egy kevésbé ismert mellékszála is, jelesül a macskák.
Őket az ókori Egyiptomból a rómaiak hozták Európába, majd a középkori vallási pánik korában démoni teremtményeknek tekintették őket. A boszorkányüldözések idején a fekete macskát a „Sátán szövetségesének” kiáltották ki, a macskák pusztítása pedig bevett „erkölcsi gyakorlattá” vált, három évszázados, brutális üldözésről írnak a történészek.
Aztán megérkezett a pestis.
Ma már mindenki tudja, hogy Ázsiából jött, kereskedőhajókon utazó patkányok hátán, szőrükbe kapaszkodott éhes bolhákkal. A valóság azonban ennél bonyolultabb, friss kutatások szerint a járványt sok helyen inkább az emberek ruháján, testén élősködő bolhák és tetvek vitték tovább, nem kizárólag a patkányok.
A hatóságok akkor persze semmit sem tudhattak a terjedés valódi okáról.
Amikor 1665-ben a londoni nagy pestis újra pusztított, a város vezetése úgy döntött, hogy a terjedésért egyértelműen a kutyák és macskák a bűnösök. A polgármester pedig, ahogy kell, elrendelte tömeges kiirtásukat. Későbbi beszámolók szerint tízezrével pusztították a háziállatokat, a patkányok legnagyobb örömére.
Innen ered a ma is népszerű történet.
Akik otthonaikban a tiltás ellenére továbbra is tartottak macskát, azok jobban jártak, mert a cicák rendületlenül vadászták a patkányokat, és ezzel csökkentették a fertőzés kialakulásnak esélyét. Szép, kerek narratíva lenne, csak épp a történészek szerint nincs rá közvetlen bizonyíték. Sőt, a macskák maguk is elkaphatják a pestist, és akár az embernek tovább is adhatják.
Ami biztos:
– az állatok, főleg a rágcsálók, kulcsszerepet játszottak a bubópestis terjedésében,
– a macskák kiirtása logikusan nem segített, hiszen eltűntek a természetes patkányvadászok,
– és hosszú távon a macska mint városi „kártevőkontroll” valóban sokat tett az emberi járványok kockázatának csökkentéséért.
Hogy a macskák „megmentették-e az európai embert a kihalástól”?
Ez talán egy kicsit túlzás lenne. De az biztos, hogy miközben az emberek boszorkányként üldözték őket, a macskák csendben azt tették, amihez a legjobban értettek: vadásztak. És ezzel, ha nem is úgy, ahogy a romantikus legendák mesélik, valóban a mi oldalunkon harcoltak egy láthatatlan, halálos ellenséggel szemben.
