Temze, szenny és megváltás, a Nagy Bűz igaz története

A 19. század közepén a Temze már nem folyó volt, hanem egy nyílt szennycsatorna. Charles Dickens úgy fogalmazott: „a város szívén egy halálos csatorna hömpölygött, egykor friss folyó helyén”.

Amikor a folyó bűzölgő csatornává vált

A lakosság szemetét, ürülékét, az ipar hulladékát mind a folyóba vezették, miközben milliók ugyanebből a vízből ittak. Michael Faraday 1855-ben a The Times-nak írta, hogy a szag „nagyon rossz”, és „az egész folyó egy időre valódi csatornává vált”.

1858 nyarán aztán minden összeért. Hosszú, forró, száraz hetek következtek azon a nyáron, a vízszint még jobban apadt, a partokon vastag széklet- és hulladékréteg terült el. A Westminster környékén járva egy korabeli megfigyelő azon tűnődött, „vajon ezt a mocsok- és nyomorúságszintet még lehet-e fokozni”.

A válasz sajnos elég egyértelmű volt, igen, lehetett fokozni, a szagot biztosan. A bűz olyan erős volt, hogy a Parlamentben a függönyöket fertőtlenítőszerbe áztatták, mégis fuldokolva menekültek ki a képviselők. Benjamin Disraeli a Temzét „Styx-i folyóként, kimondhatatlan és elviselhetetlen borzalmakat árasztó mocsárnak” nevezte, a Times pedig azt írta, hogy a politikusokat „puszta bűz kényszerítette” törvényhozásra.

Bazalgette, aki megmentette Londont

Itt lépett színre Joseph Bazalgette, a város főmérnöke. Feladata az volt, hogy teljesen újragondolja London csatornarendszerét, gyakorlatilag a föld alatt kellett megépítenie egy új várost. Tervében több mint ezeregyszáz mérföldnyi (kb. kétezer kilométer) utcai csatorna gyűjtötte össze a szennyvizet és az esőt, amelyek 82 mérföldnyi főgyűjtő csatornába torkolltak, és jóval London alatt, kelet felé vezették el a szennyet.

A munkálatok 1859-ben indultak, és közel másfél évtizedig tartottak. Szivattyútelepek emelték fel a szennyvizet a mélyebb városrészekből, a Temze-parton pedig új rakpartok, a mai Victoria és Albert Embankment, takarták el az óriási csöveket.

Bazalgette munkája nemcsak a Nagy Bűzt szüntette meg. A kolerajárványok végre megszűntek, és a történészek szerint munkájával valószínűleg több életet mentett meg, mint bármelyik viktoriánus orvos egész életében. A 21. századi London még ma is nagyrészt azon a csatornarendszeren él, amelyet egy forró, bűzös nyár, csaknem 200 éve kényszerített ki a városból.